GYÓGYÍRások kategóriaarchívum

Gondolataim és tapasztalataim a nyelvtanulásról

Hogyan hatott rám, és milyen nehézségekkel kellett megküzdenem az egészségi állapotom miatt?

Az egészségem romlása kihatott az idegrendszerre és nemcsak a tanulásomat, de a nyelvtanulásomat is erősen befolyásolta. Persze ennek ellenére, felteszem mindig a következő kérdéseket. Hogy tanuljunk nyelveket? Kényszer hatására vagy anélkül? Szorongva vagy félve? Vagy lazábban és gátlások nélkül? És akkor még haszna is lesz és nem megy tönkre az ember idegrendszere! Na, ez a nem mindegy! Az előző bejegyzésben már említettem, hogy andragógia szakon végeztem és két szakirányon. 2015-ben szakdolgozatom témájának a következőt választottam. Az idegennyelv-tudás jelentősége az élethosszig tartó tanulásban és felnőttképzésben. Elég hosszú, szép címet kapott és amit akkor írtam, azt meg is tapasztaltam a rá következő években. A német nyelv számomra mindig is „mumus” marad. Annyi kín, szenvedés, áttanult nappalok és éjszakák, öröm, sírás, magasság, mélység és mindig az a bizonyos ördögi kör.

Évek kínlódása, kudarcba fulladt magántanárok, sok kidobott pénz és sikertelen vizsgák után jutottam el diszlexia vizsgálatra, hogy még „jobban” érezzem magamat. De legalább megoldódott ez a probléma is, ugyanis a középfokú nyelvvizsgát, ha az égről lehozom az összes csillagot sem sikerült volna. Egyébként a vizsgálaton nagyon rendes volt a gyógypedagógus és a feladatokat is gyorsan és könnyen megoldottam és próbáltam alázattal végigcsinálni. Szinte nem is hittem el, hogy ha mindent megoldok, akkor mi a bajom és mit keresek én itt egyáltalán?! A vizsgálat végén az utolsó feladatnál jött ki a gond. Ez pedig a fogalmazás írása volt és sok esetben a betűim is olvasatlanok, így emiatt és a sikertelen nyelvvizsgák miatt is született meg ez a döntés. Ja és a végén még a szakember hozzátette, hogy figyelemzavart is észrevett nálam, de azt nem ott vizsgálták, így az annyiban is maradt.

Szóval megkérdezem én a volt pedagógusaimat, hogy nem fedezték fel ezt nálam anno és még a főiskolát is így végeztem el, ez most komoly?! HATALMAS CSALÓDÁS ÉS HARAGSZOK! Végül azt ajánlották, hogy egy alapfokú nyelvvizsgát meg kell csinálnom felmentésekkel. Így a hanganyag helyett-ami amúgy is nagyon nehéz szokott lenni, pláne németből-felolvasás volt és ennek alapján kellett válaszolnom a kérdésekre. A másik segítség a többletidő volt, írásban plusz időt kaptam, hogy megoldhassam a feladatokat. Amit mai napig nem hiszek el, hogy olyan könnyen ment és sikeresen vettem az akadályokat. Ráadásul szívemhez és lelkemhez közel álló témákat kaptam mind az írásbelin és szóbelin is, AZ EGÉSZSÉGES ÉLETMÓDOT! És mivel nem hiszek a véletlenekben, így az írásbeli vizsga pont április 7.-re esett, amikor is az Egészség világnapja van.

Így számtalan zsákutcák után beért a „ gyümölcs” , persze nem úgy, ahogy én azt szerettem volna. Sikerült a vizsga és már alig tudtam örülni, hisz mennyit vágyakoztam, hogy majd én is elérhetem, nekem is sikerülhet?! Hozzáteszem ezt a diploma megszerzése miatt kellett megcsinálnom, egyébként tuti, hogy nem foglalkoztam volna ilyennel. Majd ezután jött a nagy kaland, az igazi „vizsga” . Egy idegen országban helytállni, bizonyítani a nyelvtudást nem egyszerű. Főleg, ha az ember olyan helyen van, ahol a dialektus is még plusz problémát okoz. Nincs előre bemagolt szöveg, kihúzott tétel, vizsgabizottság. Rögtön reagálni és hirtelen kell az agyat átállítani az adott nyelvre, pörögnek a szavak a fejben. Ja, arra odafigyelni, amit itthon elvárnak, hogy helyesen kell nyelvtanilag írni és mondani, őket odakint ez nem érdekli, így is értik.

Az egyik volt magántanárom, aki csak a rosszat és a hibát kereste bennem és akivel kölcsönös volt a „szimpátia”, egyszer ezt mondta: „Annamari, ez nem eine, hanem einen”. De ezt így rideg tekintettel és lecseszve, lenézően. Szóval üzenem innen: „Drága Tanárnő” megtapasztaltam, hogy kint pont nem érdekelte őket, hogy eine vagy einen. Nem így kell valakit motiválni a nyelvtanulásra, véleményem szerint. Sokkal könnyebb, ha az adott környezetben mindennap látja, hallja a szavakat és beszéli az ember, így lassan beilleszkedik, ráhangolódik és azonosul azzal a kultúrával, ahol éppen tartózkodik.

Miután letudtam a némettel kapcsolatos teendőimet, egy új nyelvet megismerni és tanulni elvárás és blokk nélkül, az maga a csoda! Szívem vágya teljesült azzal, hogy a mindig is imádott nyelvemet, az angolt tanulhatom szabadon és kötetlenül. Felemelő érzés!

Keresem magamat…

…és az utamat

Ez a bejegyzés így született meg, hogy már annyira mélyponton vagyok most is, hogy ültem és akkor jött ez a gondolat, hogy kiírjam ezt a fájdalmamat, hogy mit is kezdjek én az életemmel?! Hogy ki is vagyok valójában? Már egy ideje, de most főleg egy elveszett embernek érzem magamat. Mire születtem? Milyen irányban kellene tovább haladnom? Ezeket napi szinten felteszem magamnak és még mindig ugyanitt tartok. Egyébként, ami a végzettségemet illeti andragógus vagyok ezen belül művelődésszervező és felnőttképzési szervező. De nem is értem, minek tanultam én egyáltalán ilyet?! Ennyi idő elteltével sokszor jött ez, hogy minek választottam én annak idején ezt a területet?!

Ami az érdekes, hogy nekem kellene segíteni a munkanélkülieket vissza a munka világába, erre én vagyok olyan helyzetben, hogy saját magamat nem tudom ebből az állapotból kiszakítani. Szóval ez nagyon kettős és mindkét oldalát megtapasztalom. A környezetemben előfordult már, hogy egy közeli hozzátartozómon kellett segítenem abban, hogy a nehéz helyzetből talpra álljon és egy biztonságos és kiszámítható munkahelyen dolgozhasson. Az egészségem miatt sokat elszenvedtem és felőrölt lelkileg és az önbizalmamnak odavágott, ami miatt a munkába állást nehezen tudom magamról elképzelni. Voltak már rövidebb ideig tartó kisebb munkák, megjártam külföldet a párommal együtt, de ott is csak alkalmi munkák jöttek.

Sajnos a gyárban nem bírtam sokáig, mert idegileg a padlóra küldött. Majd jött a mosogatás, amiben jól éreztem magamat, de fizikailag fájt és sajnos hosszabb távon nem kaptam lehetőséget, így haza kényszerültem. Így is nehezen hittem el, hogy ennyi rosszullét és megviseltség után képes leszek „talpalni”. Pont emiatt is van bennem blokk és nagyon sok ember nem ért meg, megítél és könnyen osztja a kéretlen tanácsokat. Aki a legjobban megérti az anyukám-akinek szintén az egészségi állapot romlása okozta, hogy nem tud dolgozni-, és a párom. Most ott tartok, hogy a pánikbetegségből ki kell jönnöm és valamit döntenem kell, hogy merre lépjek.

Szeretnék még valamit tanulni, sok minden érdekel, de annyi olyan tanfolyam van, ami csak a pénzt viszi el és nem lesz meg az értelme. A döntéseimben pont ezért vagyok megfontolt, óvatos és sokat mérlegelek, hogy helyesen döntsek, nem rohanok fejjel a falnak.

Ájulásról, eszméletvesztésről csak röviden

Lelkileg ez a bejegyzés az idáig, ami nagyon nehezemre esik, hogy megírjam. Nem véletlen, hogy sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e ezekről, hisz felhozza bennem, ami megtörtént és teljesen átjár. Ennek a két szónak a leírása is szorongást kelt bennem, mert megrémít és felidézi az emlékeket, amikor is többször rosszul voltam. Nem bírom magamat túltenni ezen, annyira megviselt. Hiába teltek el az évek, ezeket viszem mindig magammal, menjek bárhova is. Sokszor elfog a félelem, a pánik, a „mi lesz, ha megint előfordul”? kérdés és „hogyan bírjam még ezt el majd a lelkem”? követi. Nem tudom elhinni, hogyan bírtam el ennyi rosszullétet. Hogy mi volt azaz erő, ami átsegített? Sose tudom meg, de nagyon elfáradtam, az tuti. Mindig is komolyabb és érettebb voltam a koromnál, de ezek tettek igazán érett felnőtté és szomorúvá. Sok fájdalom, nehézség, ami miatt kevés emberrel tudtam magamat megértetni, hisz senki nem tudta, hogy mi zajlik bennem valójában.

Elvesztettem az egyik legjobbnak hitt barátnőmet, mert a nehéz időkben nem volt ott mellettem és nem is tudott így rólam semmit. Persze, mikor nekem kellett neki támaszt nyújtani, akkor én szó nélkül megtettem. Akkor tért vissza az életembe, amikor én már más úton jártam és nem volt már közös témánk. Családon belül a legtöbb támaszt anyukámtól kaptam és páromtól. Ők ketten azok, akik láttak igazán mélyen engem azokban az időkben. Aki még sose élt át ilyet, annak nehéz ezt megértenie. Az ájulásnak vannak előjelei, míg az eszméletvesztés hirtelen jön és szó szerint se kép se hang. A rosszullétek nekem általában úgy jelentkeztek, hogy legyengültem teljesen és azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Volt, hogy hányingerrel, melegségérzettel kezdődött, majd a látótér és a hangok tompulásával folytatódott. Borzasztó félelem kerített hatalmába és nem tudtam mi történik velem, hogy hogy fogom ezt egyáltalán túlélni. Továbbra is úgy gondolom és érzem, hogy szükségem van segítségre ahhoz, hogy el tudjam ezt a traumát is engedni.

Sorstársak, merre vagytok?

Őszintén az érzéseimről (pánik, szorongás, félelem, fóbia, kényszeres evés)

Nagyon nem érzem magamat jól a bőrömben már régóta. Először a fizikai tünetek végett, majd évekkel később jött ennek a lelki és mentális hozadéka. Nem értettem, hogy 2014-ben annyi minden ért, akkor miért nem jött ki? Emellett küzdöttem a nyelvtanulással, ami teljes kimerültséghez vezetett. Sok félelem, szorongás, elvárás, megfelelés. Sorban jöttek az éjszakai rosszullétek, boltban való tartózkodás félelme, sok ember közötti fóbia, tömegközlekedés kiiktatása. Főleg a buszra gondolok, ami zárt és eléggé szűk és levegőtlen. Nagy ritkán, ha vonatra ülök, akkor is párommal. Elvagyok keseredve, mert úgy érzem soha nem fog ez megoldódni. Egy kezemen megtudom számolni, hány ember az, aki őszintén tud erről a problémámról. A kényszeres evés alatt azt értem, hogy akkor is eszek, ha nem kellene, mert félek attól, hogy rosszul leszek. Úgy ahogy a múltban történt.

Szóval keresem magamat, mi történt, miért kapom még ezt is, hogy fiatal éveimet többnyire a szenvedéssel kell hogy megéljem? Így merült homályba szépen lassan a régi énem. Többször felvetődött bennem a következő kérdés. Talán pszichológushoz kellett volna fordulnom, hogy fel tudjam dolgozni a rosszulléteimet és hogy ne érjen ennyi trauma? Annak idején ez fel sem merült bennem sajnos, pedig sokkal jobb lett volna és nem jutottam volna ennyire mélyre. Mert innen mostmár nagyon nehéz kijönni, számomra elképzelhetetlen. Lehet, hogy erre már gyógyszert írnának fel a szakemberek, amitől félek, és még inkább hülyének érezném magamat, hogy „dilibogyókat” szedjek. Elnézést azoknak, akik szedik ezeket, de én tartok amúgy is minden gyógyszertől.

Úgyhogy keresem a kiutat és jól esne nagyon, ha találnék hasonló helyzetben lévő embereket.