Címkearchívumok: altatás

Második nap: Műtét

Felébredtem, fogat mostam és vártam, hogy előkészítsenek a műtétre. Egyébként délelőtt 10 órára voltam kiírva, ehelyett már 7 óra után jöttek és mondták, hogy én leszek az első, így igyekeznünk kell. Nagyon megijedtem, mert se anyukám, se a párom nem volt még ott, hisz ők egy picit később értek volna oda. Le kellett vetkőznöm teljesen meztelenre, majd egy fehér lepedővel betakartak. Közben bekötötték a branült a kézfejemnél, amiben az antibiotikumot kaptam. Miközben előkészítettek, addigra ők is megérkeztek.

Elmondtam nekik gyorsan, hogy változott a helyzet és én leszek az első. Ezután ki kellett menniük, mert feltették a katétert. Először nem jó helyre ment, mert az első próbálkozásnál nem is éreztem semmit, de a következőnél majd kiugrott a szemem és elkezdett csípni, amire azt mondták, hogy ez teljesen normális majd elmúlik. Akkor még nem tudtam, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, miután megműtöttek.

Ezután már vittek a műtőbe, de még egy gyors puszi és biztatás belefért anyukámtól, páromtól. Még a műtő ajtaja előtt láttam őket, majd bezáródott az ajtó. Jött az aneszteziológus és mondta, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. Feladott rám még egy műtős sapkát, utána már betoltak a műtőbe. Nagyon hideg és borzasztóan rideg volt. Fáztam nagyon és rettegtem, de nem volt mit tennem, el kellett engednem ezt a félelmet. Ja, és reggel arra sem volt már idő, hogy egy nyugtatót bevegyek, így ott infúzióban kaptam meg és pár másodperc után már el is aludtam.

A következő pillanat amire emlékeztem, az már az ébredőszobában volt. Annyira bódult állapotban voltam, hogy alig jött ki hang a torkomon. Azt éreztem, hogy nagyon fáj a hasamnál. Miután már magamhoz tértem, akkor vittek vissza a kórterembe. A műtőből kitolva anyukám, párom egyből odajöttek hozzám és kérdezték, hogy érzem magamat, de nem nagyon tudtam válaszolni.

Elmondásuk szerint falfehér voltam és be voltak a szemeim esve, gondolom az altatás így hatott rám. A műtősfiú átemelt az ágyra és mondta, hogy próbáljak pihenni. Vizet csak fokozatosan és lassan ihattam. Először csak a számat lehetett benedvesíteni egy fapálcika segítségével, aminek a végén volt egy vatta. Enni pedig nem ehettem, majd csak másnap.

Nagyon sokat segített, hogy ott voltak végig mellettem anyáék és csak estére mentek el. Testvérem is meglátogatott aznap, apukámmal pedig telefonon beszéltem mindennap. Ő nem tudott ott lenni, mert távol dolgozott, de én ezt megértettem. Eléggé fáradt voltam, nehezemre esett a beszélgetés is. Kaptam infúzióba fájdalomcsillapítót, de akkor még nem éreztem, hogy nagyon fáj, azt majd később.

Ott feküdtem az ágyon, egyik oldalamon katéter, a másikon meg egy kis tasak, amiben a vérem tisztult. Ez úgy nézett ki, hogy a hasamból volt kivezetve egy cső és ebbe a zacskóba ment a vérem és ez segítette, hogy tisztuljon a sebem. Miután egyedül maradtam, később az egyik beteg segített feladni óvatosan a hálóingemet. 

Amikor minden összejön…

A professzor augusztusban elment szabadságra. Miután visszajött, kijelölt nekem egy időpontot, ami azért nem volt jó nekem, mert már egy ideje késett a menstruációm. Műtétkor pedig ez számít, hogy ne legyen vérzés, legalábbis nekem ezt mondták. Mivel bizonytalan volt ez a helyzet, így elmentem a nőgyógyászhoz, aki felírt nekem olyan gyógyszert, ami meghozza.

Szépen beszedtem és vártam, hogy minden rendben legyen. Végül, az egyik napon olyan durván megjött, amit én még sosem tapasztaltam azelőtt. Alig fájt a hasam alja és hirtelen jött nagy mennyiség. Emiatt annyira szédültem, remegtem, hogy megfogadtam, soha többet ilyen gyógyszert.

Ez egy kivételes alkalom volt, hogy a műtétre elmúljon, így próbáltam magamat ezzel nyugtatni, hogyha így, de legalább megjött. Mikor elmúlt, hívtam telefonon, hogy mikorra kellene időzíteni a műtétet. Bár megvolt a maga stílusa, hallottam visszajelzésekből, hogy ő egy profi és a legjobb kezekben leszek nála.

Megnyugodtam és próbáltam elfogadni a helyzetemet. Kérte, hogy vigyázzak magamra, nehogy megfázzak, beteg legyek, mivel az altatás miatt ez kockázatos lehet. Így már előtte sehova nem mentem, vártam az időpontot. Továbbra is telefonon konzultáltunk és közölte, hogy szeptember 4-én feküdjek be és majd másnap 5-én lesz a műtét.

A gyulladást jelölő értékem amúgy is magas volt, de ahogy teltek a hónapok, magasabb lett. Emiatt még egy utolsó ultrahangra elmentünk, természetesen magánúton. Az ultrahang már nem csak egy, hanem két nyirokcsomót is mutatott. Azt sem tudtam, hogy mit szóljak hirtelen. Mindenesetre ennek az eredményét is vittem magammal a műtétre.

Orvosi kivizsgálások #6

Egy másik időpontban vissza kellett menni a hepatológushoz. Annyit mondott, hogy az ilyen eseteket a fővárosba, az egyik neves kórházba szokták küldeni. Elmondta, hogy kihez kell majd fordulnom és előre szólt, hogy nem egyszerű a természete a professzornak, de ő a legjobb és bízhatok benne. Megírta a beutalót és innentől kezdve a fővárosba kellett menni további vizsgálatokra.


Következő alkalomkor a hepatológiai sebészeti ambulanciára mentünk. Felvették az adataimat, majd kaptam egy sorszámot és várakoztunk. Mikor behívtak minket, elkezdtem aggódni, ugyanis éreztem, hogy neki tényleg megvan a maga stílusa. Megnézte az addigi eredményeimet, majd közölte, hogy ha tetszik, ha nem ezt műteni kell.

Nyilván mikor meghallottam ezt, egyből levert a víz, de úgy voltam vele, ha ez kell, hogy jobban legyek, akkor hajrá. Először ő is biopsziában gondolkodott, aztán rájött, hogy ez felesleges lenne, de mégis szeretné látni, hogy pontosan mi az, így elküldött egy MR vizsgálatra.


Július közepén egy kora reggeli időpontra kellett felutaznunk. Adatfelvétel után egy kis ideig várakoznunk kellett, addig a fülbevalót kivettem, a nadrágomról pedig az övet kellett levennem. Mivel már korábban tapasztaltam, hogy milyen ez a vizsgálat, annyira nem féltem, csak inkább a bezártságtól.

Szóval az asszisztens nem volt a legkedvesebb, bunkó módon elmondta, mit és hogyan csináljak. Felfeküdtem, majd betoltak ebbe a csőbe és kaptam fülvédőt, mert ez a gép eléggé hangos.

Emellett figyelnem kellett az utasításokra és ha bármilyen problémám lett volna, akkor egy kis mikrofonon keresztül kommunikálhattam volna velük. Ez egy 20 perces vizsgálat volt. Az elején hosszúnak tűnt, majd a vége felé bejött az asszisztens és bekötötte intravénásan a kontrasztanyagot.

Miután befejeződött a vizsgálat, már alig éreztem a karjaimat, mivel 20 percen keresztül a fejemnél volt feltartott állapotban és már nagyon zsibbadt, bizsergett közben is. Épp, hogy az atlétát magamra tudtam venni és már mentem is ki a folyosóra, ahol anyukám segített feladni a pólót. Elmeséltem, hogy ez nagyon rossz volt és mennyire bezártság érzetem volt és sokszor a pánik is előjött.

Ezután már csak az eredményre kellett várni, majd ezt a papírt vissza kellett vinni a professzorhoz, aki megállapította, hogy ez a műtét elkerülhetetlen. Bemutatott a főnővérnek, aki elmondta, hogy mi fog rám várni a műtét után és amíg bent leszek a kórházban.

Elmondtam neki őszintén, hogy mennyire félek az altatástól, majd erre csak annyit mondott, hogy még a hülyék is felébrednek. Azt is hozzátette, hogy muszáj ezt végigcsinálni, hogy meggyógyuljak. Nagyon aranyos és segítőkész volt, így egy kicsit megnyugodtam. Egy pár alkalommal még fel kellett utaznunk vérvételre, vizeletet leadni, EKG-ra és a további teendők megbeszélésére.