Címkearchívumok: elfogadás

Érzelmi evésről

A tapasztalataim!

Korábban már többször leírtam, hogy a rosszullétek kialakították bennem a félelmet és szorongást. Mivel nagyon sokáig senki sem foglalkozott( orvosokra gondolok) a problémámmal-sőt még mi sem tudtuk igazán mi lehet nálam a gond-így az evésbe menekültem.

Már akkor is ettem, ha nem voltam éhes, csak nehogy rosszullét jöjjön rám. Azt éreztem, hogy nem vagyok jól, viszont ezt másképp nem tudtam kezelni, csak úgy, hogy az étkezés nyugtatott meg. Tehát a biztonságérzetet kerestem, hogy ne legyen baj.

Magam sem tudtam, hogy ez abszolút nem normális, ha jön egy félelemérzet vagy egy „nem vagyok jól” érzet, hogy a táplálékban keresem a megnyugvást. Sajnos, még akkor nem tudtam, hogy lisztérzékeny vagyok, így az évek elteltével egyre éhesebb lettem és többet ettem. Na, de hiába ettem sokat és sűrűn, az étel nem szívódott fel és nem is híztam.

Mivel sokat szorongtam és mindig „vártam” a következő rosszullétet, így kialakult nálam a pánik. Féltem, hogy mások előtt rosszul fogok lenni, olyan mintha szégyellnem kellett volna magamat ezért. Családi eseményeken, iskolai órákon, rendezvényeken sem tudtam magamat felhőtlenül érezni, pont ezért.

Akadtak bőven stresszhelyzetek, melyeket szintén úgy kezeltem, hogy elkezdtem enni. Például vizsgák előtt képes voltam befalni 2 zsemlét, holott más semmit sem tudott enni. Na, én meg ezt nem tudtam elképzelni, hogy éhgyomorra „nyomjak le” egy vizsgát. A stresszt muszáj voltam levezetni az étkezésemben. Ha pedig orvosi vizsgálatokra került sor, akkor meg a folyadékba menekültem, vagyis sok vizet ittam, szintén a félelem miatt.

Szóval az évek alatt történtek ezt alakították ki bennem. Azt éreztem, hogy ennem kell és akkor majd biztos nem fogok elájulni. Teljesen hatalmába kerített ez az érzés és minél többször megtapasztaltam, annál jobban szorongtam. Mindig kellett, hogy legyen nálam valami ennivaló, így akkor tuti nem fog leesni a vércukorszintem. Ezt így bemagyaráztam magamnak, sőt el is képzeltem, ezáltal megnyugodtam.

Miután kiderült a problémám, akkor is folytattam tovább ezeket, mert traumát okozott. Olyan mintha emlékezett volna a szervezetem a korábban történt rosszullétekre és emiatt folytattam tovább az evésbe menekülést. Tanórák, különórák, városban való intézkedés közben vagy vásárlás előtt mindig gyorsan ételhez nyúltam. Utána már az édesítőszerre is rákattantam és minden „helyzet” előtt vettem be belőle. Később már az étcsokoládéra és a magokra voltam ráállva. Őszintén bevallom, hogy még a mai napig előfordulnak velem ilyenek. Viszont ez egy csapda is, mert nem az ételtől kellene várnom a nyugalmat és a biztonságot. Nem így kellene gondolnom az evésre, hanem úgy, hogy ez egy szükséglet és nem pedig olyan tényező, ami félelemhez vezet.

Ez az egész ami történt, mély nyomot hagyott bennem és meg kellene tanulnom kezelni a félelmeimet és elfogadnom, hogy nekem több idő kell ahhoz, hogy a lelkem is meggyógyuljon. Sokat szoktam gondolkodni ezen, hogy saját magamat kellene meggyógyítanom, hisz csak én érzem, hogy a lelkem mélyén mire is van igazán szükségem.

Végül, nagyon jól esne, ha találhatnék hasonló helyzetben lévő embereket és tudnék velük „beszélgetni” erről.

Mennyi idő kellett, míg összeszedtem magamat?

Műtét után, diéta betartásával!

2014 májusában kezdtem el a gluténmentes diétát, majd szeptemberben várt rám a nagy műtét. Kiderült a többi érzékenységem és azokra is figyelnem kellett, amik még jobban nehezítették a táplálkozást!

Utána sok minden megváltozott az étvágyammal és étkezéssel kapcsolatban. Nem kívántam az ételt és nagyon keveset ettem egy nap. Főleg könnyű ételeket és szárazakat, mert ezek estek jól. Puffasztott szeleteket, linzert és párolt zöldséget körettel, húst csak ritkábban!

Nagyon nehéz volt és féltem, hogy soha nem fogok tudni enni. Körömvirág teát ittam, mert étvágygerjesztő hatással bír! Étkezések előtt citromlevet egy kiskanállal vagy unicumot egy gyűszűnyit ittam.

Nem voltam még teljesen jól és akkor még nem kezdtem el hízni! Évek kellettek, míg szépen elkezdett gyarapodni a súlyom. Nem értettem, ha tartom a diétát, akkor miért vagyok még mindig olyan vékony?!

Nem éreztem magamat egyik ruhában sem jól, mert láttam a tükörben, hogy milyen az alkatom. Nagyon megviselt voltam és a műtéti hegem elfogadásához is idő kellett. Tudom, hogy muszáj volt a műtét, de nehéz volt, hogy mindennap szembesültem vele, milyen nagy vágás van a hasamon! Szerencsére akik közel állnak hozzám, támogattak és mondták, hagyjak időt magamnak, próbáljak türelmes lenni!

Ahogy írom ezt a bejegyzést, jönnek vissza bennem az emlékek és potyognak a könnyeim. Van, ami nem tud nyomtalanul elmúlni, van amit nem tud az ember feldolgozni!

Nagyon őszintén! Elfáradtam, meggyötörtek az évek testileg, lelkileg és mentálisan is! Nem számít a kor! Bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet! Természetesen sokkal könnyebb, ha elfogadják és szeretik az embert és vannak „segítő kezek” akikbe tud az ember kapaszkodni!

A másik fontos tényező a tanulság, hogy ebből tanuljunk a nehéz és kilátástalannak tűnő helyzetekből, hogy majd fordított esetben is ott legyünk a másiknak, amikor szüksége lesz rá!

Szóval az évek alatt rájöttünk arra, hogy mi az ami valóban hasznosul. A kukoricát kezdtük megunni, így áttértünk a hajdinára és sütésre/főzésre egyaránt használtuk. Majd több gluténmentes gabonát is kipróbáltunk és kezdtem ehhez hozzászokni. Lassan, nagyon lassan láttam magamon, hogy kezd felszívódni, amiket megettem!

Majd három év telt el a műtét után, amikor már 50 kiló felett jártam. El sem hittem, főleg úgy, hogy 43 voltam!

Nekem ez egy álomhatár volt és sikerült elérnem! Majd még több év után 55, sőt már 60 kiló is voltam! Azt hittem, nem jól látok a mérlegen!

Jelenleg 54 kiló vagyok és jó az étvágyam már, többet tudok enni és jóízűen! Ami még ennél is fontosabb, hálásan és megbecsülve az ételt!

Van amiben még fejlődnöm kell, hogy még jobban érezzem magamat a bőrömben és lelkileg, mentálisan is megerősödjek!

Hogyan viszonyulnak az ételérzékenyekhez?

Megítélések

A diétával, étkezéssel kapcsolatosan!

Ez egy nagyon nehéz és szokatlan helyzet-főleg az elején- mind az ételérzékeny és családja, környezete számára is!

Sajnos, az emberek többsége ilyenkor önkéntelenül megítéli vagy véleményt formál ( amit természetesen szabad, csak vigyázni kellene, hogy ezzel ne bántsuk meg a másikat)! Nyomasztó és terhet jelent, akik évek elteltével sem akarják ezt elfogadni és képesek kínálgatni ugyanúgy az érzékeny embert vagy felháborodva kérdőre vonni!

Különcnek/furának vagy hisztisnek és válogatósnak titulálják! Ez nem csak a családon belül fordulhat elő, hanem akár iskolában, munkahelyen, közösségi életben és éttermekben is!

Mit érezhet ezek után egy ételérzékeny? Hogy ő más, mint a többi! Önbizalmából veszíthet és előbb-utóbb kínosan érezheti magát, menjen akárhova is! Belefáradhat az állandó magyarázkodásba, ami még csak nehezítheti a saját helyzetét elsősorban! Mikor azt mutatják, hogy próbálják elfogadni, de a nézések, szavak és tettek másról árulkodnak, akkor ez egy idő után baromi idegesítő és unalmas lesz!

Jöjjenek azok, amiket az ételallergiások hallanak, tapasztalnak: ” ezt sem eheted akkor?”, „nem akarsz valami normálisat enni?” „már megint ezt a sz*rt eszed?”, „tudom, hogy akkor most ebből te nem ehetsz!”, „mert neked ez a bajod, te beteg vagy!”, ” jaj, de vékony vagy, hízzál már!”, ” ez mi, amit eszel?”, ” ezek mennyibe kerülnek?”, „meddig kell tartanod a diétát?” és még sorolhatnám tovább, mert mindig tudnék valami újat írni ehhez!

Ami a legfontosabb, hogy szeretettel, elfogadással és megértéssel sokat tudunk javítani a helyzeten!