Címkearchívumok: étkezés

Érzelmi evésről

A tapasztalataim!

Korábban már többször leírtam, hogy a rosszullétek kialakították bennem a félelmet és szorongást. Mivel nagyon sokáig senki sem foglalkozott( orvosokra gondolok) a problémámmal-sőt még mi sem tudtuk igazán mi lehet nálam a gond-így az evésbe menekültem.

Már akkor is ettem, ha nem voltam éhes, csak nehogy rosszullét jöjjön rám. Azt éreztem, hogy nem vagyok jól, viszont ezt másképp nem tudtam kezelni, csak úgy, hogy az étkezés nyugtatott meg. Tehát a biztonságérzetet kerestem, hogy ne legyen baj.

Magam sem tudtam, hogy ez abszolút nem normális, ha jön egy félelemérzet vagy egy „nem vagyok jól” érzet, hogy a táplálékban keresem a megnyugvást. Sajnos, még akkor nem tudtam, hogy lisztérzékeny vagyok, így az évek elteltével egyre éhesebb lettem és többet ettem. Na, de hiába ettem sokat és sűrűn, az étel nem szívódott fel és nem is híztam.

Mivel sokat szorongtam és mindig „vártam” a következő rosszullétet, így kialakult nálam a pánik. Féltem, hogy mások előtt rosszul fogok lenni, olyan mintha szégyellnem kellett volna magamat ezért. Családi eseményeken, iskolai órákon, rendezvényeken sem tudtam magamat felhőtlenül érezni, pont ezért.

Akadtak bőven stresszhelyzetek, melyeket szintén úgy kezeltem, hogy elkezdtem enni. Például vizsgák előtt képes voltam befalni 2 zsemlét, holott más semmit sem tudott enni. Na, én meg ezt nem tudtam elképzelni, hogy éhgyomorra „nyomjak le” egy vizsgát. A stresszt muszáj voltam levezetni az étkezésemben. Ha pedig orvosi vizsgálatokra került sor, akkor meg a folyadékba menekültem, vagyis sok vizet ittam, szintén a félelem miatt.

Szóval az évek alatt történtek ezt alakították ki bennem. Azt éreztem, hogy ennem kell és akkor majd biztos nem fogok elájulni. Teljesen hatalmába kerített ez az érzés és minél többször megtapasztaltam, annál jobban szorongtam. Mindig kellett, hogy legyen nálam valami ennivaló, így akkor tuti nem fog leesni a vércukorszintem. Ezt így bemagyaráztam magamnak, sőt el is képzeltem, ezáltal megnyugodtam.

Miután kiderült a problémám, akkor is folytattam tovább ezeket, mert traumát okozott. Olyan mintha emlékezett volna a szervezetem a korábban történt rosszullétekre és emiatt folytattam tovább az evésbe menekülést. Tanórák, különórák, városban való intézkedés közben vagy vásárlás előtt mindig gyorsan ételhez nyúltam. Utána már az édesítőszerre is rákattantam és minden „helyzet” előtt vettem be belőle. Később már az étcsokoládéra és a magokra voltam ráállva. Őszintén bevallom, hogy még a mai napig előfordulnak velem ilyenek. Viszont ez egy csapda is, mert nem az ételtől kellene várnom a nyugalmat és a biztonságot. Nem így kellene gondolnom az evésre, hanem úgy, hogy ez egy szükséglet és nem pedig olyan tényező, ami félelemhez vezet.

Ez az egész ami történt, mély nyomot hagyott bennem és meg kellene tanulnom kezelni a félelmeimet és elfogadnom, hogy nekem több idő kell ahhoz, hogy a lelkem is meggyógyuljon. Sokat szoktam gondolkodni ezen, hogy saját magamat kellene meggyógyítanom, hisz csak én érzem, hogy a lelkem mélyén mire is van igazán szükségem.

Végül, nagyon jól esne, ha találhatnék hasonló helyzetben lévő embereket és tudnék velük „beszélgetni” erről.

Hogyan hatott rám a lisztérzékenység, amíg ki nem derült?

Fizikailag, lelkileg és mentálisan!

Kemény és küzdelmes évek voltak ezek, ugyanis szenvedéssel töltöttem el a fiatalságom nagy részét!

Így jártam végig az általános iskola felső osztályát, majd következett a középiskola. Ezekben az években még nem durvult el az állapotom, viszont mikor elmentem 2 éves felsőfokú képzésre, ott már konkrétan ájulás körüli állapotban találtam magamat bizonyos órákon.

A felszívódásom volt az első igazán intő jel, persze erre az orvosok legyintettek egyet! Kezdődött a vashiányos vérszegénységgel, majd folytatódott azzal, hogy évről évre semmit nem híztam, de enni azt ettem, méghozzá sokat! Egyre többet! De! Mikor a zsemlétől begörcsölt a gyomrom, feküdtem a padon és próbáltam túlélni az órákat, azért az nem volt semmi! Majd fokozódtak a rosszullétek és egyre rosszabbul voltam!

Ezután főiskolára mentem, ahol reménykedtem abban, „új hely, új környezet, új emberek” ez majd biztos sokat segít! Természetesen nem oldódott meg! Sőt! Másodéves voltam, amikor már egyre többször jelentkezett és sűrűbben! Nagyon aggasztó volt! Mikor órán is muszáj voltam enni és a csoporttársaim röhögni kezdtek, eléggé rosszul esett és dühös voltam! Még én éreztem magamat kínosan, mert nem tudtam, hogy mi lehet a bajom!

Gyakorlatról tartottam haza, mikor olyan szinten elgyengültem és szédültem, hogy már másnap a suliba nem tudtam eljutni! A vasútállomás felé vezető félúton vissza kellett fordulnom! Úgy jöttem haza, hogy fogtam a falat végig és közben telefononon jeleztem anyukámnak! Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy egyedül hazajutottam! Borzasztó halálfélelem kerített a hatalmába és azt hittem sose leszek már jól! Nagyon sokat sírtam és el voltam keseredve!

A háziorvos szerint fejlődő szervezet voltam! Ez nagyon vicces, mert 22 évesen nem hiszem, hogy az voltam! Az mennyire volt normális, hogy egy délelőtt alatt megettem 5 db szendvicset és ráadásul volt olyan alkalom, hogy rántott hús volt benne! Csak ettem és ettem, de hízni egy dekát nem híztam! Hiába figyeltem az étkezésre és a folyadékbevitelre, a vércukorszintem így is leesett és jött az ájulásérzet!

Nagyon fáradt voltam és a koncentrálásban is nehezített! Úgy tanultam végig az éveket, hogy nekem dupla vagy tripla energiámba került, hogy jó tanuló lehessek! Ugyanis elfelejtettem hamar a megtanult szöveget vagy nagyon nehéz volt odafigyelnem! Az idegrendszeremre is hatott, nem is kicsit!

Erre rájött még az, hogy a májkapumban kialakult nyirokcsomó rendszer mögött a kezeletlen lisztérzékenység is közrejátszhatott! Sajnos, ezt senki sem tudta nekem pontosan megmondani, míg a műtét, sőt a szövettan eredménye után sem!

Haragszok, nagyon! Mert ha ezek hamarabb kiderültek volna, akkor nem kellett volna végigszenvednem és én is felhőtlenül élvezhettem volna a diákéveket!

Hogyan viszonyulnak az ételérzékenyekhez?

Megítélések

A diétával, étkezéssel kapcsolatosan!

Ez egy nagyon nehéz és szokatlan helyzet-főleg az elején- mind az ételérzékeny és családja, környezete számára is!

Sajnos, az emberek többsége ilyenkor önkéntelenül megítéli vagy véleményt formál ( amit természetesen szabad, csak vigyázni kellene, hogy ezzel ne bántsuk meg a másikat)! Nyomasztó és terhet jelent, akik évek elteltével sem akarják ezt elfogadni és képesek kínálgatni ugyanúgy az érzékeny embert vagy felháborodva kérdőre vonni!

Különcnek/furának vagy hisztisnek és válogatósnak titulálják! Ez nem csak a családon belül fordulhat elő, hanem akár iskolában, munkahelyen, közösségi életben és éttermekben is!

Mit érezhet ezek után egy ételérzékeny? Hogy ő más, mint a többi! Önbizalmából veszíthet és előbb-utóbb kínosan érezheti magát, menjen akárhova is! Belefáradhat az állandó magyarázkodásba, ami még csak nehezítheti a saját helyzetét elsősorban! Mikor azt mutatják, hogy próbálják elfogadni, de a nézések, szavak és tettek másról árulkodnak, akkor ez egy idő után baromi idegesítő és unalmas lesz!

Jöjjenek azok, amiket az ételallergiások hallanak, tapasztalnak: ” ezt sem eheted akkor?”, „nem akarsz valami normálisat enni?” „már megint ezt a sz*rt eszed?”, „tudom, hogy akkor most ebből te nem ehetsz!”, „mert neked ez a bajod, te beteg vagy!”, ” jaj, de vékony vagy, hízzál már!”, ” ez mi, amit eszel?”, ” ezek mennyibe kerülnek?”, „meddig kell tartanod a diétát?” és még sorolhatnám tovább, mert mindig tudnék valami újat írni ehhez!

Ami a legfontosabb, hogy szeretettel, elfogadással és megértéssel sokat tudunk javítani a helyzeten!

Tapasztalatok az étkezéssel kapcsolatban

Az elmúlt 7 évben legfőképp a zöldségek, hús, gluténmentes köretek kerültek előtérbe. Az elején még gyümölcsöt is ettem, de végül azt is elhagytam, ugyanis nem bírtam elviselni, ha megettem pl. az almát, akkor a vércukorszintem elkezdett ingadozni és sajnos rám jött a remegés és nagyon éhes lettem. Így, ha eszek is gyümölcsöt, kizárólag a savanyúak jöhetnek szóba és azok is csak ritkán és mértékkel. Hogy mi a helyzet a szénhidráttal? Nagyon nehezemre esett, hogy a megszokott pékáruk után hirtelen jött a SEMMI!

Hiába voltak receptek az interneten, sok volt a kudarc és amit megsütöttünk, az ment ki a kukába. Vagy a többi érzékenységem miatt nem ehettem meg azt, ami egyébként jónak tűnt. A családból rajtam kívül anyukám az, aki tartja a diétát és neki is vannak olyanok, amikre oda kell figyelnie. Nekem nem elég csak arra odafigyelnem, hogy áthúzva legyen a kalász. Ennél jóval több, amit kerülnöm kell.  A glutén mellett figyelnem kell a tejre, tejporra, tejszínre, élesztőre, érlelt ételekre, cukorra, mogyoróra, édes gyümölcsökre és bizonyos tartósítószerekre is ügyelnem kell.

Valljuk be, az itt felsorolt dolgok igencsak SOK ÉLELMISZERBEN megtalálhatóak. Az én vásárlásom nagyjából úgy néz ki, hogy már rutinszerűen kerülök bizonyos sorokat. Persze, még most is előfordul, hogy puffogok, mert néha azért még kívánnám, hisz 22,5 évig mindent ettem. Az elején a kenyér helyett extrudált kenyérszeleteket ettem és itt sem volt mindegy, hogy melyiket. Ami kukoricát tartalmazott csak, abból egy tonnát is megehettem volna, akkor is éhes maradtam. A fehér rizst a candida miatt nem fogyaszthatom, de egyébként ez sem szívódik fel nekem.

Jöttek az alternatívák és elkezdtünk megismerkedni a puffasztott barna rizzsel, hajdinával, kölessel, quinoával, amaránttal. Ezeket köretként is szoktuk fogyasztani. Idő kellett még hozzászoktunk az ízekhez és el kellett fogadni, hogy ez van, ezt kell enni. Több mint egy éve kezdtünk el sütni kenyeret, mert ennyi idő kellett, míg találtunk egy elfogadható lisztkeveréket. Szerencsére mostmár „gyártom” napi szinten és mindketten ezt fogyasztjuk. Ezekre bármilyen feltét mehet, ami megengedett. Sajnos a legtöbb felvágottban található tartósítószer, így kénytelen vagyunk a többféle allergéntől mentest választani, de így sem tudjuk kikerülni 100 %-ig, hogy ne legyen benne adalékanyag.

A húsok közül a sertés és a csirke, amiket általában megeszünk. A halat itt például az olajos halra gondolok, egyáltalán nem kívánom, még a szagától is felfordul a gyomrom. De ugyanígy vagyok a tojással, hogy nagyon keveset eszek és azt is csak úgy, ha sütünk valamit és megsül benne, vagy a rakott krumpli a kivétel még, de jobban a kolbász/virsli, krumpli amiből szedek és csak kevés tojás. A tejtermékek közül csak a vajat és a sajtot eszem. A többi nélkül megvagyok és nem is igényli a szervezetem. Amit megfigyeltem magamon, hogy a zöldségek után nagyon éhes maradok és ez zavar. Utána magokat eszek, mert ez telíti a gyomromat. Például a krumpli is olyan nálam, hogy bármennyit megehetnék belőle, akkor sem érezném, hogy jól laktam. Ami a legjobban hasznosul nálam és érzem is, azok a zsíros ételek. Ilyen a tepertő, szalonna, amiket ha paradicsommal megeszek és egy kis kenyérrel, akkor fél napig elvagyok és nem leszek ideges, hogy na már megint éhes vagyok.

Ugyanis ha érzem, hogy nem ettem eleget, vagy nem szívódik fel, akkor kezdek ingerült lenni és ezt a környezetem is tapasztalja. A másik az édesség, ami számomra létfontosságú, így ezzel is meggyűlt a bajom és jelenleg is kínlódok. A bolti édességek közül  csak a magas kakaótartalmú étcsokoládé jöhet szóba, ezenkívül kb. semmit nem ehetek meg. Két megoldás van: vagy sütök magamnak itthon olyat, ami megengedett, vagy méregdrágán megveszem a mentes süteményeket, csokoládékat, amitől bűntudatom van, hogy milyen sokba kerülnek.

Mivel ezt az életmódot egy életen át kell folytatnom, így nem tudom befejezettnek tekinteni ezt a bejegyzést, így folytatom legközelebb.

Jelenlegi állapotom

Az elmúlt éveim összefoglalva. 2014-ben minden egyszerre zúdult a nyakamba. Májkapuban lévő nyirokcsomók, lisztérzékenység, műtét, allergia vizsgálat és a candida. Ez aztán a meglepetések éve volt, úgy rendesen. Régebben csak mertem remélni, hogy elérhetem az 50 kilós álomhatárt. Igen, nálam ez jelentette, mivel a műtét előtt voltam 43 kiló és ez eléggé rosszul érintett. Kb semmiben nem éreztem jól magamat, mindegy mit vettem fel. Legalább 3 év kellett, míg összeszedtem magamat súlyilag és szépen lassan elkezdtem hízni.

Ez olyannyira sikerült, hogy a súlyom 55 és 60 kiló között szokott „mozogni”. A hegem ennyi év elteltével is szokott fájni, főleg az időváltozásra bejelez. Ilyenkor azt érzem, hogy „ugrál” és mintha mocorogna belülről, illetve szokott görcsösen is fájni. Az étkezés okozta nehézségeket nagyjából leküzdöttem, de a mentális részével még jelenleg is meggyűlik a bajom. Ezalatt a pánikbetegségre gondolok. Szeretnék én magam megoldást találni rá és gyógyszerek segítsége nélkül kijönni ebből. Sok türelemre és akaraterőre van szükség és főleg szeretetre, megértésre, amit szerencsére a közvetlen környezettől meg is kapok.

Saját forrás

Műtét utáni lábadozás

Miután hazajöttünk a kórházból, jobban éreztem magamat itthon. Ahogy szokták mondani, otthon jobban gyógyul az ember. Úgy éreztem, hogy még szükségem van a pihenésre és amúgy is vissza kellett menni 10 nap múlva varratszedésre, így még vagy két hetet itthon töltöttem. Sokat pihentem és nagyon oda kellett arra is figyelni, hogy a sebemet ne érje víz. Úgyhogy 6 hétig nem lehetett fürdeni és eleinte csak anyukám segítségével sikerült mosakodnom.

A kád szélére leültem és anya segített nekem, hogy meg tudjak mosakodni. Majd később már beleálltam a kádba és a hasamat letakartuk törölközővel és egy vékonyabb plédet is odatettünk a biztonság kedvéért. Egyébként varratszedésig a sebemet mindennap át kellett kötni. A hajmosás pedig szintén nehezebb volt, mint ahogy azt megszoktam. A fürdőszobába bevittünk két széket és az egyikre leültem, a másikra pedig rátettük a lavórt és hátrahajtottam a fejemet, majd anya megmosta a hajamat.

Az étkezésemre továbbra is oda kellett figyelnem. Bűntudatom is volt, hogy nem tudok bejárni a suliba, ráadásul megtudtam, hogy a gyakorlatom a hónap végén kezdődik. Nagyon el voltam keseredve, hisz még a kórházban is megmondták, hogy ezzel otthon kellene legalább 6 hetet lennem.

A tanárokkal e-mailen keresztül tartottam a kapcsolatot, szerencsére megértőek voltak.