Címkearchívumok: fájdalomcsillapító

Harmadik nap

Reggelre már nagyon éhes voltam és nem voltam kipihent sem, így nehezen viseltem ezt az állapotot. A reggeli vizit után a nővérke arra kért, hogy szépen lassan fel kellene kelni az ágyból. Erre volt egy technika, hogy ne legyen semmi baj. Nagyon lassan oldalra fordultam és a könyökömmel kellett megtámasztani magamat, majd szintén a könyököm segítségével feltoltam magamat. Szerencsére ez könnyen ment, bár ahogy ültem elkezdtem szédülni.

A nővér mondta, hogy vagy visszafekszem vagy hátrahajtom egy kicsit a fejemet és nézzek fel. Jobban lettem, majd nagyon lassan megpróbáltam felállni. Hú, micsoda sikerélmény volt ez, el sem hittem magamról, hogy frissen műtve, felvágott hassal képes leszek ezt megcsinálni. Mondták ott a többiek, hogy milyen ügyes és bátor vagyok. Ezután még egy pár lépést tettem a szobában, majd visszaültem az ágyra.

Már nagyon korgott a gyomrom, így a mellettem lévő kis szekrényből elővettem az extrudált kenyeremet. Mellé kaptam a kórházban egy kis vajat, mézet, ami nagyon finom volt. Annyira örültem, hogy végre ehettem és hozzá a kórházi citromos tea a legjobb volt. Nagyon jól esett a meleg tea és tényleg finom volt. Anyukám és párom is odaértek, majd ők hozták nekem be a teát a folyosóról. Utána kicsit pihentem, mert eléggé kimerültnek éreztem magamat. Ha épp nem szenderültem el, akkor beszélgettem velük.

Aztán már jött is az ebéd, aminek már kevésbé örültem. Nagyon zsíros levest kaptam benne pár darab zöldséggel. Állítólag azért is kaptam ezt a zsíros levest, hogy legyen széklet. Aznap csak leves volt, másodikféle nem, így arra jó volt, hogy ettem egy keveset. Sajnos az altatás miatt rám jöttek kisebb rosszullétek. Hirtelen rám tört a melegségérzet, hányinger és öklendeznem kellett. Legyeztem magamat újsággal, hogy megszűnjön a hányinger. Majd a nővér rám szólt és azt mondta, hogy ne a kezembe, hanem a vesetálba öklendezzek és ha hányni kell, azt is oda. Ja, és még azért is leszidott, hogy miért nem tettem magasabbra a párnámat.

Továbbra is kaptam a fájdalomcsillapítót infúzióban és a katéter is bennem volt még, meg a kis zacskó, ami a sebet tisztította. Ezekkel egy kicsit nehéz volt járkálni, mivel a mosdóba is ki kellett mennem, így nagyon oda kellett figyelnem arra, hogy nehogy kicsússzon a cső. A fájdalmaim ellenére éjszaka egy picivel többet tudtam aludni, mint az előző éjjel. 

Műtét utáni éjszaka: Leírhatatlan fájdalom

Egyáltalán nem tudtam aludni, nagy fájdalmaim miatt szinte végig fent voltam és 10 percekre, ha elszenderültem. Úgy éreztem magamat, mint akin átment egy úthenger. Azt éreztem, hogy már mindenem fáj, pedig a hasamnál műtöttek, de még a mellkasom is fájt.

A szobatársaimmal szerencsére jól kijöttem és tudtam velük beszélgetni, ha szükséges volt, akkor segítettük is egymást. Akivel először megismerkedtem, vele egy napon feküdtünk be és egy napon is műtöttek minket. Együtt szenvedtünk és beszélgettünk éjszaka, de olyan is volt, hogy zenét hallgattam, hogy elviseljem a fájdalmat. Többen kértek még pluszba fájdalomcsillapítót injekció formában a fenékbe.

Mikor ezt meghallottam, már amúgy is fájt mindenem, inkább kibírtam és tűrtem. Mivel aznap egyáltalán nem ehettem, így már a gyomrom is korgott rendesen és még ez is zavart.

Második nap: Műtét

Felébredtem, fogat mostam és vártam, hogy előkészítsenek a műtétre. Egyébként délelőtt 10 órára voltam kiírva, ehelyett már 7 óra után jöttek és mondták, hogy én leszek az első, így igyekeznünk kell. Nagyon megijedtem, mert se anyukám, se a párom nem volt még ott, hisz ők egy picit később értek volna oda. Le kellett vetkőznöm teljesen meztelenre, majd egy fehér lepedővel betakartak. Közben bekötötték a branült a kézfejemnél, amiben az antibiotikumot kaptam. Miközben előkészítettek, addigra ők is megérkeztek.

Elmondtam nekik gyorsan, hogy változott a helyzet és én leszek az első. Ezután ki kellett menniük, mert feltették a katétert. Először nem jó helyre ment, mert az első próbálkozásnál nem is éreztem semmit, de a következőnél majd kiugrott a szemem és elkezdett csípni, amire azt mondták, hogy ez teljesen normális majd elmúlik. Akkor még nem tudtam, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, miután megműtöttek.

Ezután már vittek a műtőbe, de még egy gyors puszi és biztatás belefért anyukámtól, páromtól. Még a műtő ajtaja előtt láttam őket, majd bezáródott az ajtó. Jött az aneszteziológus és mondta, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. Feladott rám még egy műtős sapkát, utána már betoltak a műtőbe. Nagyon hideg és borzasztóan rideg volt. Fáztam nagyon és rettegtem, de nem volt mit tennem, el kellett engednem ezt a félelmet. Ja, és reggel arra sem volt már idő, hogy egy nyugtatót bevegyek, így ott infúzióban kaptam meg és pár másodperc után már el is aludtam.

A következő pillanat amire emlékeztem, az már az ébredőszobában volt. Annyira bódult állapotban voltam, hogy alig jött ki hang a torkomon. Azt éreztem, hogy nagyon fáj a hasamnál. Miután már magamhoz tértem, akkor vittek vissza a kórterembe. A műtőből kitolva anyukám, párom egyből odajöttek hozzám és kérdezték, hogy érzem magamat, de nem nagyon tudtam válaszolni.

Elmondásuk szerint falfehér voltam és be voltak a szemeim esve, gondolom az altatás így hatott rám. A műtősfiú átemelt az ágyra és mondta, hogy próbáljak pihenni. Vizet csak fokozatosan és lassan ihattam. Először csak a számat lehetett benedvesíteni egy fapálcika segítségével, aminek a végén volt egy vatta. Enni pedig nem ehettem, majd csak másnap.

Nagyon sokat segített, hogy ott voltak végig mellettem anyáék és csak estére mentek el. Testvérem is meglátogatott aznap, apukámmal pedig telefonon beszéltem mindennap. Ő nem tudott ott lenni, mert távol dolgozott, de én ezt megértettem. Eléggé fáradt voltam, nehezemre esett a beszélgetés is. Kaptam infúzióba fájdalomcsillapítót, de akkor még nem éreztem, hogy nagyon fáj, azt majd később.

Ott feküdtem az ágyon, egyik oldalamon katéter, a másikon meg egy kis tasak, amiben a vérem tisztult. Ez úgy nézett ki, hogy a hasamból volt kivezetve egy cső és ebbe a zacskóba ment a vérem és ez segítette, hogy tisztuljon a sebem. Miután egyedül maradtam, később az egyik beteg segített feladni óvatosan a hálóingemet.