Egy másik időpontban vissza kellett menni a hepatológushoz. Annyit mondott, hogy az ilyen eseteket a fővárosba, az egyik neves kórházba szokták küldeni. Elmondta, hogy kihez kell majd fordulnom és előre szólt, hogy nem egyszerű a természete a professzornak, de ő a legjobb és bízhatok benne. Megírta a beutalót és innentől kezdve a fővárosba kellett menni további vizsgálatokra.

Következő alkalomkor a hepatológiai sebészeti ambulanciára mentünk. Felvették az adataimat, majd kaptam egy sorszámot és várakoztunk. Mikor behívtak minket, elkezdtem aggódni, ugyanis éreztem, hogy neki tényleg megvan a maga stílusa. Megnézte az addigi eredményeimet, majd közölte, hogy ha tetszik, ha nem ezt műteni kell.

Nyilván mikor meghallottam ezt, egyből levert a víz, de úgy voltam vele, ha ez kell, hogy jobban legyek, akkor hajrá. Először ő is biopsziában gondolkodott, aztán rájött, hogy ez felesleges lenne, de mégis szeretné látni, hogy pontosan mi az, így elküldött egy MR vizsgálatra.

Július közepén egy kora reggeli időpontra kellett felutaznunk. Adatfelvétel után egy kis ideig várakoznunk kellett, addig a fülbevalót kivettem, a nadrágomról pedig az övet kellett levennem. Mivel már korábban tapasztaltam, hogy milyen ez a vizsgálat, annyira nem féltem, csak inkább a bezártságtól.

Szóval az asszisztens nem volt a legkedvesebb, bunkó módon elmondta, mit és hogyan csináljak. Felfeküdtem, majd betoltak ebbe a csőbe és kaptam fülvédőt, mert ez a gép eléggé hangos.

Emellett figyelnem kellett az utasításokra és ha bármilyen problémám lett volna, akkor egy kis mikrofonon keresztül kommunikálhattam volna velük. Ez egy 20 perces vizsgálat volt. Az elején hosszúnak tűnt, majd a vége felé bejött az asszisztens és bekötötte intravénásan a kontrasztanyagot.

Miután befejeződött a vizsgálat, már alig éreztem a karjaimat, mivel 20 percen keresztül a fejemnél volt feltartott állapotban és már nagyon zsibbadt, bizsergett közben is. Épp, hogy az atlétát magamra tudtam venni és már mentem is ki a folyosóra, ahol anyukám segített feladni a pólót. Elmeséltem, hogy ez nagyon rossz volt és mennyire bezártság érzetem volt és sokszor a pánik is előjött.

Ezután már csak az eredményre kellett várni, majd ezt a papírt vissza kellett vinni a professzorhoz, aki megállapította, hogy ez a műtét elkerülhetetlen. Bemutatott a főnővérnek, aki elmondta, hogy mi fog rám várni a műtét után és amíg bent leszek a kórházban.

Elmondtam neki őszintén, hogy mennyire félek az altatástól, majd erre csak annyit mondott, hogy még a hülyék is felébrednek. Azt is hozzátette, hogy muszáj ezt végigcsinálni, hogy meggyógyuljak. Nagyon aranyos és segítőkész volt, így egy kicsit megnyugodtam. Egy pár alkalommal még fel kellett utaznunk vérvételre, vizeletet leadni, EKG-ra és a további teendők megbeszélésére.