Reggel nagyon fitt voltam, összeszedtem magamat és egyedül szépen fel is öltöztem. Elkezdtem pakolgatni, persze csak nagyon lassan. Anya megérkezett, majd a párom is.
Nagyon örültem, hogy fel tudott jönni, szerencsére nem volt neki aznap órája, így tudott segíteni a csomagokban. Megvártuk, míg megkaptam a zárójelentést, elmondták mire figyeljek otthon, majd elköszöntem a szobatársaimtól és már indulhattunk is. Ahogy kiléptünk a kórház ajtaján, nagyon különösen éreztem magamat.
Szédültem, gyenge voltam, fáradt és alig vártam, hogy hazaérjünk.
Itt már tudtam, hogy mehetek haza másnap, úgyhogy nagyon boldog voltam. Ami feltűnt nekem, hogy mindenkihez odament a gyógytornász csak hozzám nem. Na, én szépen elintéztem magamnak, odasétáltam a nővérekhez és kértem, hogy hozzám is jöjjön oda a gyógytornász.
Mivel a tartásom úgy nézett ki, mint a kérdőjel, meg fájt is a hátam, így ez érthető volt. Persze az a nővér, aki amúgy is mindig leszidott, akkor sem állta meg, hogy ne kössön belém. Beszólt, hogy minek intézkedek gyógytornász után. Elmondtam neki, hogy még ahhoz is odament, akinek csak mellműtéte volt. Nemsokára érkezett is a gyógytornász, aki egy fiatal lány volt és segítőkész. Megbeszéltem vele, azt mondta, hogy külön nem, de ha beállok egy idős néni mellé, akkor csinálhatom én is a gyakorlatokat.
Örültem, hisz akartam is, hogy jobban legyek. Elmondta, ha majd kiszedik a varratokat, akkor ki tudok egyenesedni és adott egy papírt, amiken a gyakorlatok voltak és ezeket otthon is folytatnom kellett. Megköszöntem, hogy segített, majd visszamentem a helyemre és vártam, hogy mikor jön majd anya. Az este már izgalomban telt, hogy már csak egy éjszaka a kórházban és mehetek haza. Párommal megbeszéltük, hogy mivel neki nincs órája pénteken, így fel tud jönni és segít hazamenni.
Szokásosan indult a nap, felkeltem, megmosakodtam, majd reggeliztem és vártam anyát, mikor fog jönni. Lelkileg kicsit jobban voltam már, hisz kaptam olyan információt, hogy ha minden rendben, akkor hamarosan kiengedhetnek.
A professzor elmondta, hogy ez egy nyirokcsomó rendszer volt és három darab volt, amit el kellett távolítani. Nagyon durva volt ezt hallani, de örültem, hogy elmagyarázta nekem.
Anya megérkezett és hozott nekem párolt csirkemellet natúron, mellé volt rizs és párolt sárgarépa és külön egy kis almakompót. Nagyon örültem és isteni finom volt, pedig egy egyszerű kajáról van szó. Nagyon hálás voltam, hogy ilyen sokat segített. Közben páromtól kaptam egy üzenetet, hogy lesz egy meglepetés délután. Már sejtettem, hogy akkor biztos be fog jönni hozzám.
Anyával beszélgettünk éppen, amikor nyílt az ajtó és láttam, hogy párom az anyukájával megérkezett. Nagyon örültem ennek, hogy láthattam és az is jól esett, hogy anyukája meglátogatott. Ott voltak egy ideig és hoztak is nekem egy kis apróságot.
Ezen a napon kicsit mélypontra kerültem. Igen, voltak ilyenek, hogy nem bírom ki ezt a helyzetet, de mindig sikerült kijönnöm belőle. Írtam is a páromnak, hogy nagyon mélyen vagyok, jöjjön be legalább még egyszer. Sajnos a suli elkezdődött, így nem tudott mindennap bejönni hozzám, de beszéltünk telefonon.
Amúgy a mélypont oka az is volt, hogy az egyik nővér bejött, hogy megnézze a lázunkat, vérnyomásunkat. Azt mondta nekem, hogy hőemelkedésem van és ha ennél magasabb lesz, akkor nem fognak majd hazaengedni. Erre nagyon ideges lettem és elkezdtem aggódni. Ja, ha jól emlékszem ezen a napon vették ki belőlem a csövet.
Várakozni kellett kint a folyosón és amikor szólítottak, akkor mentem be. Lefeküdtem az ágyra és az orvos szólt, hogy amikor kihúzza a csövet, akkor érezni fogok egy kis fájdalmat. Szerintem ez is megviselhetett lelkileg, mert nem volt egy kellemes, de legalább már könnyebben tudtam mozogni.
Amúgy hihetetlen, hogy anyukámnak mekkora lelkiereje volt, hogy napi szinten oda-vissza utazgatott és még kaját is készített nekem. Nagyon sok erőt adott nekem, hogy tudtam mindennap ott volt. Az estéket, éjszakákat pedig zenehallgatással bírtam ki.
Szerencsére már sokkal jobban éreztem magamat. Az altatás miatti hányinger elmúlt, jobb volt az étvágyam, több volt az energiám. Bátrabban mozogtam, sokat beszélgettem a szobatársaimmal. Mindig volt 1-2 új ember, aki épp akkor érkezett, így mindig volt valami újdonság. Anyukám egész nap ott volt velem, ellátott mindennel.
Tesóm is meglátogatott, ő is hozott valami apróságot. A kórházi koszt továbbra sem jött be, anya hozott nekem kaját, amit megehettem. A lényeg az volt, hogy ne egyek olyat, ami puffasztó. A teát már nem nagyon kívántam, mivel jobban voltam, így ösztönösen érezte a szervezetem, hogy már nincs szükségem erre. Úgyhogy pihentem, járkáltam, ettem, beszélgettem, rejtvényt fejtettem.
Ezen a napon már jobban éreztem magamat. Jött anyukám és segített mindenben. Megfésült, hozott teát, megmosdatott, de csak nedves törölközővel lehetett. A szobában volt egy kis csap és ott meg tudtam minden reggel szépen mosakodni, fogat mosni, ezeket egyedül is meg tudtam oldani. Ha jól emlékszem, ezen a napon már a katétert is kivették. Ez úgy nézett ki, hogy a nővér elmondta, hogy csak akkor szóljak majd, ha nagyon feszít a hólyagom. Amikor már éreztem, hogy nagyon feszít, akkor jeleztem neki. Együtt kimentünk a mosdóba és ahogy elkezdtem pisilni, ő elvágta nekem a katéter csövét és ez szinte kirobbant belőlem.
A másik cső még bennem volt, ami a sebemet tisztította. Ebédre már kaptam a leves mellé másodikfélét, általában főzeléket. Nagyon pocsék íze volt, de ettem egy keveset. Anyukámnak elmondták, hogy mit ehetek a harmadik naptól, így ezen a napon már hozott nekem egy kis rizst, párolt répával.
A folyosón oda-vissza tudtam sétálgatni, így amennyit csak tudtam mozogtam. Mindkét lábam be volt fáslizva nehogy trombózist kapjak, de ezt is úgy fogtam fel, hogy kihívás és igenis végig csinálom. Éjszaka még mindig voltak fájdalmaim, hányingerem és emiatt meg is nyomtam a nővérhívót, mert úgy éreztem kidobom a taccsot. Jött is az ápoló, aki az infúziómba hányingercsökkentőt adott.
Egyből jobban éreztem magamat. Szintén boldog voltam akkor, hogy mennyire jó az, ha az ember jól érezheti magát. Arra nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de valamelyik napon még a torkom is elkezdett fájni. Azt mondták ez attól van, hogy altatásnál a pipát ledugták a torkomon és ott felsértette.
Reggelre már nagyon éhes voltam és nem voltam kipihent sem, így nehezen viseltem ezt az állapotot. A reggeli vizit után a nővérke arra kért, hogy szépen lassan fel kellene kelni az ágyból. Erre volt egy technika, hogy ne legyen semmi baj. Nagyon lassan oldalra fordultam és a könyökömmel kellett megtámasztani magamat, majd szintén a könyököm segítségével feltoltam magamat. Szerencsére ez könnyen ment, bár ahogy ültem elkezdtem szédülni.
A nővér mondta, hogy vagy visszafekszem vagy hátrahajtom egy kicsit a fejemet és nézzek fel. Jobban lettem, majd nagyon lassan megpróbáltam felállni. Hú, micsoda sikerélmény volt ez, el sem hittem magamról, hogy frissen műtve, felvágott hassal képes leszek ezt megcsinálni. Mondták ott a többiek, hogy milyen ügyes és bátor vagyok. Ezután még egy pár lépést tettem a szobában, majd visszaültem az ágyra.
Már nagyon korgott a gyomrom, így a mellettem lévő kis szekrényből elővettem az extrudált kenyeremet. Mellé kaptam a kórházban egy kis vajat, mézet, ami nagyon finom volt. Annyira örültem, hogy végre ehettem és hozzá a kórházi citromos tea a legjobb volt. Nagyon jól esett a meleg tea és tényleg finom volt. Anyukám és párom is odaértek, majd ők hozták nekem be a teát a folyosóról. Utána kicsit pihentem, mert eléggé kimerültnek éreztem magamat. Ha épp nem szenderültem el, akkor beszélgettem velük.
Aztán már jött is az ebéd, aminek már kevésbé örültem. Nagyon zsíros levest kaptam benne pár darab zöldséggel. Állítólag azért is kaptam ezt a zsíros levest, hogy legyen széklet. Aznap csak leves volt, másodikféle nem, így arra jó volt, hogy ettem egy keveset. Sajnos az altatás miatt rám jöttek kisebb rosszullétek. Hirtelen rám tört a melegségérzet, hányinger és öklendeznem kellett. Legyeztem magamat újsággal, hogy megszűnjön a hányinger. Majd a nővér rám szólt és azt mondta, hogy ne a kezembe, hanem a vesetálba öklendezzek és ha hányni kell, azt is oda. Ja, és még azért is leszidott, hogy miért nem tettem magasabbra a párnámat.
Továbbra is kaptam a fájdalomcsillapítót infúzióban és a katéter is bennem volt még, meg a kis zacskó, ami a sebet tisztította. Ezekkel egy kicsit nehéz volt járkálni, mivel a mosdóba is ki kellett mennem, így nagyon oda kellett figyelnem arra, hogy nehogy kicsússzon a cső. A fájdalmaim ellenére éjszaka egy picivel többet tudtam aludni, mint az előző éjjel.
2014, az utolsó évemet kezdtem meg a főiskolán, így a tanároknak is írnom kellett, hogy sajnos az első két hetet ki fogom hagyni. Szerencsére megértőek voltak és emiatt nem kellett aggódnom. Szóval szeptember 4-én anyukámmal felutaztunk Budapestre. Miután megérkeztünk felvették az adataimat, majd arra az osztályra, ahová be kellett feküdnöm lepakoltuk a cuccaimat. Nem ment semmi sem egyszerűen.
Azonkívül, hogy várakozni kellett, nem tudták megmondani pontosan, hogy mikor lesz a műtétem. Jött az ápoló és elmagyarázta, hogy másnap nem biztos, hogy meg leszek operálva. Aztán később megint visszatért és közölte, hogy most már biztos, hogy másnap meg lesz a műtét.
A várakozás közben összeismerkedtünk egy idősebb házaspárral. A nénit műtötték, akivel a kórházban eltöltött napok alatt jó viszonyt alakítottam ki és kérte, hogy inkább tegezzük egymást. Délután fél 4 körül lehetett, amikor utoljára ehettem és utána csak vizet ihattam. Anyukám késő délután jött el a kórházból. Megöleltük egymást, elkezdtem sírni nagyon. Nagyon nehéz volt ez az egész helyzet és legjobban az altatástól rettegtem.
Miután egyedül maradtam még bejött hozzám az aneszteziológus, aki kikérdezett alaposan, hogy milyen betegségem van, gyógyszerérzékenységem, idáig hány műtétem volt, a fogaim milyen állapotban vannak. Elsőre nem volt szimpatikus, de mivel ő altatott engem, így muszáj volt benne megbíznom. Estére kaptam egy fél adag nyugtatót, így olyan nyugodt voltam, hogy szépen lezuhanyoztam, megmostam a fogamat, majd beállítottam reggel fél 7-re az ébresztőt és fél 10 körül már el is aludtam.
