Címkearchívumok: pánik

Ájulásról, eszméletvesztésről csak röviden

Lelkileg ez a bejegyzés az idáig, ami nagyon nehezemre esik, hogy megírjam. Nem véletlen, hogy sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e ezekről, hisz felhozza bennem, ami megtörtént és teljesen átjár. Ennek a két szónak a leírása is szorongást kelt bennem, mert megrémít és felidézi az emlékeket, amikor is többször rosszul voltam. Nem bírom magamat túltenni ezen, annyira megviselt. Hiába teltek el az évek, ezeket viszem mindig magammal, menjek bárhova is. Sokszor elfog a félelem, a pánik, a „mi lesz, ha megint előfordul”? kérdés és „hogyan bírjam még ezt el majd a lelkem”? követi. Nem tudom elhinni, hogyan bírtam el ennyi rosszullétet. Hogy mi volt azaz erő, ami átsegített? Sose tudom meg, de nagyon elfáradtam, az tuti. Mindig is komolyabb és érettebb voltam a koromnál, de ezek tettek igazán érett felnőtté és szomorúvá. Sok fájdalom, nehézség, ami miatt kevés emberrel tudtam magamat megértetni, hisz senki nem tudta, hogy mi zajlik bennem valójában.

Elvesztettem az egyik legjobbnak hitt barátnőmet, mert a nehéz időkben nem volt ott mellettem és nem is tudott így rólam semmit. Persze, mikor nekem kellett neki támaszt nyújtani, akkor én szó nélkül megtettem. Akkor tért vissza az életembe, amikor én már más úton jártam és nem volt már közös témánk. Családon belül a legtöbb támaszt anyukámtól kaptam és páromtól. Ők ketten azok, akik láttak igazán mélyen engem azokban az időkben. Aki még sose élt át ilyet, annak nehéz ezt megértenie. Az ájulásnak vannak előjelei, míg az eszméletvesztés hirtelen jön és szó szerint se kép se hang. A rosszullétek nekem általában úgy jelentkeztek, hogy legyengültem teljesen és azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Volt, hogy hányingerrel, melegségérzettel kezdődött, majd a látótér és a hangok tompulásával folytatódott. Borzasztó félelem kerített hatalmába és nem tudtam mi történik velem, hogy hogy fogom ezt egyáltalán túlélni. Továbbra is úgy gondolom és érzem, hogy szükségem van segítségre ahhoz, hogy el tudjam ezt a traumát is engedni.

Sorstársak, merre vagytok?

Őszintén az érzéseimről (pánik, szorongás, félelem, fóbia, kényszeres evés)

Nagyon nem érzem magamat jól a bőrömben már régóta. Először a fizikai tünetek végett, majd évekkel később jött ennek a lelki és mentális hozadéka. Nem értettem, hogy 2014-ben annyi minden ért, akkor miért nem jött ki? Emellett küzdöttem a nyelvtanulással, ami teljes kimerültséghez vezetett. Sok félelem, szorongás, elvárás, megfelelés. Sorban jöttek az éjszakai rosszullétek, boltban való tartózkodás félelme, sok ember közötti fóbia, tömegközlekedés kiiktatása. Főleg a buszra gondolok, ami zárt és eléggé szűk és levegőtlen. Nagy ritkán, ha vonatra ülök, akkor is párommal. Elvagyok keseredve, mert úgy érzem soha nem fog ez megoldódni. Egy kezemen megtudom számolni, hány ember az, aki őszintén tud erről a problémámról. A kényszeres evés alatt azt értem, hogy akkor is eszek, ha nem kellene, mert félek attól, hogy rosszul leszek. Úgy ahogy a múltban történt.

Szóval keresem magamat, mi történt, miért kapom még ezt is, hogy fiatal éveimet többnyire a szenvedéssel kell hogy megéljem? Így merült homályba szépen lassan a régi énem. Többször felvetődött bennem a következő kérdés. Talán pszichológushoz kellett volna fordulnom, hogy fel tudjam dolgozni a rosszulléteimet és hogy ne érjen ennyi trauma? Annak idején ez fel sem merült bennem sajnos, pedig sokkal jobb lett volna és nem jutottam volna ennyire mélyre. Mert innen mostmár nagyon nehéz kijönni, számomra elképzelhetetlen. Lehet, hogy erre már gyógyszert írnának fel a szakemberek, amitől félek, és még inkább hülyének érezném magamat, hogy „dilibogyókat” szedjek. Elnézést azoknak, akik szedik ezeket, de én tartok amúgy is minden gyógyszertől.

Úgyhogy keresem a kiutat és jól esne nagyon, ha találnék hasonló helyzetben lévő embereket.

Mentális, lelki tünetek

Amin keresztül mentem az mind fizikailag, lelkileg hatott rám és a szociális életemet is megváltoztatta. Sokkal jobban bezárkóztam és az önbizalmat is rendesen megtépázta. Ha a problémámról beszéltem vagy beszélek, mindig kínosan éreztem és érzem is magamat. Ezt a mai napig nehezen kezelem. A rosszulléttől való félelem, hogy több mint 20 év után egy teljesen új és ismeretlen életmódba kellett kezdenem, ez megviselt. A megszokott ételek elhagyása sokszor elvonási tüneteket okozott és okoz nálam.

Még mindig sokszor dühös vagyok, nehezen emésztem ezt meg. Akárhol járok, már nincs az, hogy beülök megenni egy pizzát, vagy veszek egy péksüteményt. Ezt is nehéz volt feldolgozni lelkileg, hisz ehhez voltam hozzászokva éveken keresztül, hogy bárhol és bármit megehetek. Tényleg nem könnyű ez, nagyon nem. Sokszor már nemcsak akkor eszek, ha éhes vagyok, hanem már pszichésen is, hisz ez mély nyomot hagyott bennem. A félelem, szorongás miatt már pánikrohamokban is volt részem.

Nálam a tünetek, mint például az éjszakai felébredések, szapora szívverés, remegés, néha légszomj, rettegés, szédülés, ájulásérzet, halálfélelem. A zárt terekben is sokszor előjön, de próbálok belemenni a helyzetbe, hogy ezt leküzdjem. Általában 20 percnél tovább nem tart és most már próbálok arra figyelni, hogy szépen lassan vegyem a levegőt, hogy meg tudjam magamat nyugtatni.

Tudom, hogy ez nem jó így és szeretnék én magam változtatni ezen. Elfogadni, megérteni és türelemmel lenni elsősorban magam felé. Feldolgozni lelkileg hosszú idő és sokat kell ezen dolgoznom, hogy ez megváltozzon. Szóval a gyógyuláshoz vezető út még hosszú és van még min változtatnom, van még miben fejlődnöm.

Orvosi kivizsgálások #6

Egy másik időpontban vissza kellett menni a hepatológushoz. Annyit mondott, hogy az ilyen eseteket a fővárosba, az egyik neves kórházba szokták küldeni. Elmondta, hogy kihez kell majd fordulnom és előre szólt, hogy nem egyszerű a természete a professzornak, de ő a legjobb és bízhatok benne. Megírta a beutalót és innentől kezdve a fővárosba kellett menni további vizsgálatokra.


Következő alkalomkor a hepatológiai sebészeti ambulanciára mentünk. Felvették az adataimat, majd kaptam egy sorszámot és várakoztunk. Mikor behívtak minket, elkezdtem aggódni, ugyanis éreztem, hogy neki tényleg megvan a maga stílusa. Megnézte az addigi eredményeimet, majd közölte, hogy ha tetszik, ha nem ezt műteni kell.

Nyilván mikor meghallottam ezt, egyből levert a víz, de úgy voltam vele, ha ez kell, hogy jobban legyek, akkor hajrá. Először ő is biopsziában gondolkodott, aztán rájött, hogy ez felesleges lenne, de mégis szeretné látni, hogy pontosan mi az, így elküldött egy MR vizsgálatra.


Július közepén egy kora reggeli időpontra kellett felutaznunk. Adatfelvétel után egy kis ideig várakoznunk kellett, addig a fülbevalót kivettem, a nadrágomról pedig az övet kellett levennem. Mivel már korábban tapasztaltam, hogy milyen ez a vizsgálat, annyira nem féltem, csak inkább a bezártságtól.

Szóval az asszisztens nem volt a legkedvesebb, bunkó módon elmondta, mit és hogyan csináljak. Felfeküdtem, majd betoltak ebbe a csőbe és kaptam fülvédőt, mert ez a gép eléggé hangos.

Emellett figyelnem kellett az utasításokra és ha bármilyen problémám lett volna, akkor egy kis mikrofonon keresztül kommunikálhattam volna velük. Ez egy 20 perces vizsgálat volt. Az elején hosszúnak tűnt, majd a vége felé bejött az asszisztens és bekötötte intravénásan a kontrasztanyagot.

Miután befejeződött a vizsgálat, már alig éreztem a karjaimat, mivel 20 percen keresztül a fejemnél volt feltartott állapotban és már nagyon zsibbadt, bizsergett közben is. Épp, hogy az atlétát magamra tudtam venni és már mentem is ki a folyosóra, ahol anyukám segített feladni a pólót. Elmeséltem, hogy ez nagyon rossz volt és mennyire bezártság érzetem volt és sokszor a pánik is előjött.

Ezután már csak az eredményre kellett várni, majd ezt a papírt vissza kellett vinni a professzorhoz, aki megállapította, hogy ez a műtét elkerülhetetlen. Bemutatott a főnővérnek, aki elmondta, hogy mi fog rám várni a műtét után és amíg bent leszek a kórházban.

Elmondtam neki őszintén, hogy mennyire félek az altatástól, majd erre csak annyit mondott, hogy még a hülyék is felébrednek. Azt is hozzátette, hogy muszáj ezt végigcsinálni, hogy meggyógyuljak. Nagyon aranyos és segítőkész volt, így egy kicsit megnyugodtam. Egy pár alkalommal még fel kellett utaznunk vérvételre, vizeletet leadni, EKG-ra és a további teendők megbeszélésére.