Címkearchívumok: rettegés

Műtét évfordulója

9 éve műtöttek!

Vissza az időben!

2014. szeptember 4-én kellett befeküdnöm a kórházba. Anyukámmal együtt felmentünk Budapestre és késő délutánig ott volt velem. Rettenetesen féltem és nagyon sírtam, mert egy ismeretlen helyzet előtt álltam és mérföldkő volt az életemben.

Szerencsére a szobatársaimmal jól kijöttem és segítettük egymást. Egy aranyos nénivel-akit tegezhettem-megismerkedtem és egy napon műtöttek meg minket, így ez is sokat segített, hogy más is van ebben a cipőben.Jött egy ápoló és elmondta, hogy mire számíthatok majd és mik a teendőim. Ezután az aneszteziológus is bejött a szobába és kikérdezett. Délután fél 4-től már semmit sem ehettem, csak ihattam. Anyukámnak el kellett jönnie és egyedül kellett maradnom. Jaj, de rettegtem. Öleltük egymást és zokogtunk. Miután egyedül maradtam, hallgattam egy kis zenét, és a rádióban a következő zene szólalt meg éppen akkor: Kowalsky meg a Vega: Minden rendben van. Spirituális szemléletemnek köszönhetően hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek és akkor ezt azért hallottam meg, mert nekem üzentek ezzel.

Estére kaptam egy 0,5 mg-os nyugtatót és szépen lefürödtem, majd viszonylag korán lefeküdtem aludni. Áldottam a nyugtatót hatását, mert ha az nem lett volna, szerintem egy percet sem aludtam volna.

2014. szeptember 5.

Számomra ez a nap örökre az emlékezetembe vésődött, hisz teljes mértékben megéltem és átéltem testileg, lelkileg, mentálisan is. Ébresztőt állítottam be és fel is ébredtem reggel 6:30-kor, majd megmostam a fogam, megmosakodtam és vártam…

…vártam, ami ilyenkor a legrosszabb érzés. Jöttek az ápolók és mondták, azonnal készítenek elő, mert borult a sorrend, én leszek az első! Most is libabőrös leszek ettől, ha visszaemlékezek erre.

Meztelenre kellett levetkőznöm és rám tettek egy fehér lepedőt, majd branült szúrtak a kézfejembe, amin keresztül kaptam infúzióba antibiotikumot, meg még valamit. Nagyon meg voltam ijedve, mert sem anyukám, sem párom nem voltak még ott, de szerencsére hamarabb odajöttek, így nem volt gond.

A katéter felhelyezése elsőre nem sikerült, meg is csodálkoztam, hogy semmit nem éreztem, majd másodjára csillagokat láttam és csípett nagyon. De hát akkor még nem is sejtettem, hogy lesz nekem ettől nagyobb fájdalmam is! Szóval előkészítettek és toltak ki a folyosóra, majd ott anyukám és párom is adtak egy biztató puszit. Nekik a lépcsőn kellett felmenniük, míg engem a liftben vittek.

Az a pillanat belém égett, hogy a műtőajtó előtt még látom őket és nyilván egy természetes gondolatként jött az, hogy mivan, ha utoljára? Mert minden műtétnek kockázata van, mindig elmondják, ez így is van. Elmondtam egy imát és kértem, hogy vigyázzanak rám, hogy minden rendben legyen.

Betoltak és ott az altatóorvos mondott néhány biztatószót, hogy ne aggódjak. Feladta rám a műtős sapkát, majd áthelyeztek a műtőasztalra. Nagyon hideg volt és fáztam, nemcsak a testem, de a lelkem is. Sokan voltak ott körülöttem és mivel nem volt időm bevenni nyugtatót, így infúzióba adtak egy adagot. Még épp annyi időm volt, hogy arra gondoljak, milyennek szeretném látni magamat, mit akarok elérni? A cél lebegett a szemem előtt, majd ezt követően-pár másodperc telhetett el-mint akit kiütöttek azonnal elaludtam.

Miután magamhoz tértem már az ébredőszobában voltam. Fájdalmat éreztem és szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Bódult állapotomban voltam és homályosan láttam.

Egy bizonyos idő elteltével kitoltak és a folyosón anyukám és párom ott voltak. Gyengének éreztem magamat és kábultan. Miután visszatértünk a szobába és a műtősfiú áthelyezett az ágyamra, elmondta mik a teendők. Nem szabadott sem enni, inni, csak nedves vizes vattával lehetett a számat törölgetni. Nem tudom mennyi altatógázt kaphattam, de engem nagyon megviselt az altatás. A nap további részében nem voltam „partyra kész állapotban”-hogy egy kis humort is belevigyek. Sok mindenre kellett figyelnem, hogy nem mozoghatok, hogy figyelnem kellett a csőre-ami lógott ki belőlem. Nem beszélhettem sokat-amúgy sem volt kedvem. Pihentem, már amennyire lehetett. Nagyon sokat számított anyukám és párom jelenléte. Ameddig csak lehetett ott voltak velem, majd utána elköszöntünk egymástól és vártam a következő napot. Kaptam fájdalomcsillapítót, de nekem így is nagy fájdalmaim voltak. Az estét, éjszakát csak zene hallgatással bírtam ki. Egyszóval akkor megéltem életem első igazi nagy fájdalmát. Egyébként teljes hepato-panreato-gastricus nyirokcsomó rendszer lett eltávolítva.

Hálás köszönet a Professzor Úrnak, aki megmentette az életemet és mindazoknak, akik velem voltak ( lélekben is akár) és támogattak!

Második nap: Műtét

Felébredtem, fogat mostam és vártam, hogy előkészítsenek a műtétre. Egyébként délelőtt 10 órára voltam kiírva, ehelyett már 7 óra után jöttek és mondták, hogy én leszek az első, így igyekeznünk kell. Nagyon megijedtem, mert se anyukám, se a párom nem volt még ott, hisz ők egy picit később értek volna oda. Le kellett vetkőznöm teljesen meztelenre, majd egy fehér lepedővel betakartak. Közben bekötötték a branült a kézfejemnél, amiben az antibiotikumot kaptam. Miközben előkészítettek, addigra ők is megérkeztek.

Elmondtam nekik gyorsan, hogy változott a helyzet és én leszek az első. Ezután ki kellett menniük, mert feltették a katétert. Először nem jó helyre ment, mert az első próbálkozásnál nem is éreztem semmit, de a következőnél majd kiugrott a szemem és elkezdett csípni, amire azt mondták, hogy ez teljesen normális majd elmúlik. Akkor még nem tudtam, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, miután megműtöttek.

Ezután már vittek a műtőbe, de még egy gyors puszi és biztatás belefért anyukámtól, páromtól. Még a műtő ajtaja előtt láttam őket, majd bezáródott az ajtó. Jött az aneszteziológus és mondta, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. Feladott rám még egy műtős sapkát, utána már betoltak a műtőbe. Nagyon hideg és borzasztóan rideg volt. Fáztam nagyon és rettegtem, de nem volt mit tennem, el kellett engednem ezt a félelmet. Ja, és reggel arra sem volt már idő, hogy egy nyugtatót bevegyek, így ott infúzióban kaptam meg és pár másodperc után már el is aludtam.

A következő pillanat amire emlékeztem, az már az ébredőszobában volt. Annyira bódult állapotban voltam, hogy alig jött ki hang a torkomon. Azt éreztem, hogy nagyon fáj a hasamnál. Miután már magamhoz tértem, akkor vittek vissza a kórterembe. A műtőből kitolva anyukám, párom egyből odajöttek hozzám és kérdezték, hogy érzem magamat, de nem nagyon tudtam válaszolni.

Elmondásuk szerint falfehér voltam és be voltak a szemeim esve, gondolom az altatás így hatott rám. A műtősfiú átemelt az ágyra és mondta, hogy próbáljak pihenni. Vizet csak fokozatosan és lassan ihattam. Először csak a számat lehetett benedvesíteni egy fapálcika segítségével, aminek a végén volt egy vatta. Enni pedig nem ehettem, majd csak másnap.

Nagyon sokat segített, hogy ott voltak végig mellettem anyáék és csak estére mentek el. Testvérem is meglátogatott aznap, apukámmal pedig telefonon beszéltem mindennap. Ő nem tudott ott lenni, mert távol dolgozott, de én ezt megértettem. Eléggé fáradt voltam, nehezemre esett a beszélgetés is. Kaptam infúzióba fájdalomcsillapítót, de akkor még nem éreztem, hogy nagyon fáj, azt majd később.

Ott feküdtem az ágyon, egyik oldalamon katéter, a másikon meg egy kis tasak, amiben a vérem tisztult. Ez úgy nézett ki, hogy a hasamból volt kivezetve egy cső és ebbe a zacskóba ment a vérem és ez segítette, hogy tisztuljon a sebem. Miután egyedül maradtam, később az egyik beteg segített feladni óvatosan a hálóingemet.