Címkearchívumok: rosszullét

Keresem magamat…

…és az utamat

Ez a bejegyzés így született meg, hogy már annyira mélyponton vagyok most is, hogy ültem és akkor jött ez a gondolat, hogy kiírjam ezt a fájdalmamat, hogy mit is kezdjek én az életemmel?! Hogy ki is vagyok valójában? Már egy ideje, de most főleg egy elveszett embernek érzem magamat. Mire születtem? Milyen irányban kellene tovább haladnom? Ezeket napi szinten felteszem magamnak és még mindig ugyanitt tartok. Egyébként, ami a végzettségemet illeti andragógus vagyok ezen belül művelődésszervező és felnőttképzési szervező. De nem is értem, minek tanultam én egyáltalán ilyet?! Ennyi idő elteltével sokszor jött ez, hogy minek választottam én annak idején ezt a területet?!

Ami az érdekes, hogy nekem kellene segíteni a munkanélkülieket vissza a munka világába, erre én vagyok olyan helyzetben, hogy saját magamat nem tudom ebből az állapotból kiszakítani. Szóval ez nagyon kettős és mindkét oldalát megtapasztalom. A környezetemben előfordult már, hogy egy közeli hozzátartozómon kellett segítenem abban, hogy a nehéz helyzetből talpra álljon és egy biztonságos és kiszámítható munkahelyen dolgozhasson. Az egészségem miatt sokat elszenvedtem és felőrölt lelkileg és az önbizalmamnak odavágott, ami miatt a munkába állást nehezen tudom magamról elképzelni. Voltak már rövidebb ideig tartó kisebb munkák, megjártam külföldet a párommal együtt, de ott is csak alkalmi munkák jöttek.

Sajnos a gyárban nem bírtam sokáig, mert idegileg a padlóra küldött. Majd jött a mosogatás, amiben jól éreztem magamat, de fizikailag fájt és sajnos hosszabb távon nem kaptam lehetőséget, így haza kényszerültem. Így is nehezen hittem el, hogy ennyi rosszullét és megviseltség után képes leszek „talpalni”. Pont emiatt is van bennem blokk és nagyon sok ember nem ért meg, megítél és könnyen osztja a kéretlen tanácsokat. Aki a legjobban megérti az anyukám-akinek szintén az egészségi állapot romlása okozta, hogy nem tud dolgozni-, és a párom. Most ott tartok, hogy a pánikbetegségből ki kell jönnöm és valamit döntenem kell, hogy merre lépjek.

Szeretnék még valamit tanulni, sok minden érdekel, de annyi olyan tanfolyam van, ami csak a pénzt viszi el és nem lesz meg az értelme. A döntéseimben pont ezért vagyok megfontolt, óvatos és sokat mérlegelek, hogy helyesen döntsek, nem rohanok fejjel a falnak.

Ájulásról, eszméletvesztésről csak röviden

Lelkileg ez a bejegyzés az idáig, ami nagyon nehezemre esik, hogy megírjam. Nem véletlen, hogy sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e ezekről, hisz felhozza bennem, ami megtörtént és teljesen átjár. Ennek a két szónak a leírása is szorongást kelt bennem, mert megrémít és felidézi az emlékeket, amikor is többször rosszul voltam. Nem bírom magamat túltenni ezen, annyira megviselt. Hiába teltek el az évek, ezeket viszem mindig magammal, menjek bárhova is. Sokszor elfog a félelem, a pánik, a „mi lesz, ha megint előfordul”? kérdés és „hogyan bírjam még ezt el majd a lelkem”? követi. Nem tudom elhinni, hogyan bírtam el ennyi rosszullétet. Hogy mi volt azaz erő, ami átsegített? Sose tudom meg, de nagyon elfáradtam, az tuti. Mindig is komolyabb és érettebb voltam a koromnál, de ezek tettek igazán érett felnőtté és szomorúvá. Sok fájdalom, nehézség, ami miatt kevés emberrel tudtam magamat megértetni, hisz senki nem tudta, hogy mi zajlik bennem valójában.

Elvesztettem az egyik legjobbnak hitt barátnőmet, mert a nehéz időkben nem volt ott mellettem és nem is tudott így rólam semmit. Persze, mikor nekem kellett neki támaszt nyújtani, akkor én szó nélkül megtettem. Akkor tért vissza az életembe, amikor én már más úton jártam és nem volt már közös témánk. Családon belül a legtöbb támaszt anyukámtól kaptam és páromtól. Ők ketten azok, akik láttak igazán mélyen engem azokban az időkben. Aki még sose élt át ilyet, annak nehéz ezt megértenie. Az ájulásnak vannak előjelei, míg az eszméletvesztés hirtelen jön és szó szerint se kép se hang. A rosszullétek nekem általában úgy jelentkeztek, hogy legyengültem teljesen és azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Volt, hogy hányingerrel, melegségérzettel kezdődött, majd a látótér és a hangok tompulásával folytatódott. Borzasztó félelem kerített hatalmába és nem tudtam mi történik velem, hogy hogy fogom ezt egyáltalán túlélni. Továbbra is úgy gondolom és érzem, hogy szükségem van segítségre ahhoz, hogy el tudjam ezt a traumát is engedni.

Harmadik nap

Reggelre már nagyon éhes voltam és nem voltam kipihent sem, így nehezen viseltem ezt az állapotot. A reggeli vizit után a nővérke arra kért, hogy szépen lassan fel kellene kelni az ágyból. Erre volt egy technika, hogy ne legyen semmi baj. Nagyon lassan oldalra fordultam és a könyökömmel kellett megtámasztani magamat, majd szintén a könyököm segítségével feltoltam magamat. Szerencsére ez könnyen ment, bár ahogy ültem elkezdtem szédülni.

A nővér mondta, hogy vagy visszafekszem vagy hátrahajtom egy kicsit a fejemet és nézzek fel. Jobban lettem, majd nagyon lassan megpróbáltam felállni. Hú, micsoda sikerélmény volt ez, el sem hittem magamról, hogy frissen műtve, felvágott hassal képes leszek ezt megcsinálni. Mondták ott a többiek, hogy milyen ügyes és bátor vagyok. Ezután még egy pár lépést tettem a szobában, majd visszaültem az ágyra.

Már nagyon korgott a gyomrom, így a mellettem lévő kis szekrényből elővettem az extrudált kenyeremet. Mellé kaptam a kórházban egy kis vajat, mézet, ami nagyon finom volt. Annyira örültem, hogy végre ehettem és hozzá a kórházi citromos tea a legjobb volt. Nagyon jól esett a meleg tea és tényleg finom volt. Anyukám és párom is odaértek, majd ők hozták nekem be a teát a folyosóról. Utána kicsit pihentem, mert eléggé kimerültnek éreztem magamat. Ha épp nem szenderültem el, akkor beszélgettem velük.

Aztán már jött is az ebéd, aminek már kevésbé örültem. Nagyon zsíros levest kaptam benne pár darab zöldséggel. Állítólag azért is kaptam ezt a zsíros levest, hogy legyen széklet. Aznap csak leves volt, másodikféle nem, így arra jó volt, hogy ettem egy keveset. Sajnos az altatás miatt rám jöttek kisebb rosszullétek. Hirtelen rám tört a melegségérzet, hányinger és öklendeznem kellett. Legyeztem magamat újsággal, hogy megszűnjön a hányinger. Majd a nővér rám szólt és azt mondta, hogy ne a kezembe, hanem a vesetálba öklendezzek és ha hányni kell, azt is oda. Ja, és még azért is leszidott, hogy miért nem tettem magasabbra a párnámat.

Továbbra is kaptam a fájdalomcsillapítót infúzióban és a katéter is bennem volt még, meg a kis zacskó, ami a sebet tisztította. Ezekkel egy kicsit nehéz volt járkálni, mivel a mosdóba is ki kellett mennem, így nagyon oda kellett figyelnem arra, hogy nehogy kicsússzon a cső. A fájdalmaim ellenére éjszaka egy picivel többet tudtam aludni, mint az előző éjjel. 

Orvosi kivizsgálások #1

A háziorvos csak délután rendelt, így nem tudtam mást tenni, minthogy várni. Anyukámmal és apukámmal átsétáltunk a rendelőbe, ami szerencsére közel van hozzánk. Mindkét oldalról segítettek, hisz nehezen tudtam menni, ez nagy segítség volt. Ez a szédülés a semmiből jött rám és hirtelen. A háziorvos kikérdezett, megmérte a vérnyomásomat, megvizsgálta a hasamat. Hozzátette, hogy azért vagyok mindig ilyen éhes, mert fejlődő szervezet vagyok és nyugodtan egyek, amennyi csak jól esik. 22 éves voltam akkor. Nem tudom, hogyan gondolhatta ezt, mikor serdülő koromban nem ettem ennyit és nem voltam ilyen éhes folyamatosan.

Ezután kaptam beutalót az SZTK-ba a belgyógyászatra, de utólag kiderült, hogy a kórházba kellett volna mennem, csak a háziorvos valamit nem jól írt. Ezért persze le is szidtak minket rendesen anyukámmal, hogy minek mentünk mi oda. Amúgy tényleg nem volt elég bajom, még jobban belerúgtak az emberbe. Szóval az ott lévő asszisztens hölgy megkérdezte tőlem, ahogy az adataimat vette fel, hogy milyen problémával mentem oda. Elmondtam, hogy szédülök, nem vagyok jól. Mondtam neki, hogy emiatt az iskolába sem tudok eljutni, mivel hátráltat ez a rosszullét. Amúgy akkor szerencsére tényleg nem volt senki a folyosón és nagyon úgy tűnt, hogy rajtunk kívül senki sem várakozott. Miután bekerültünk a belgyógyász doktornő kikérdezett, megnézte a testsúlyomat, megvizsgálta a hasamat, majd EKG vizsgálatot végeztek el. Az asszisztens rám pakolta az elektródákat, de ezt is úgy tette, hogy még érezzem magamat jobban rosszul és megalázva. Majd a doktornő kiértékelte az eredményt, ami szerencsére jó lett. Amúgy a doktornő sem volt szimpatikus, de valakinek muszáj volt megvizsgálnia. Mellkas röntgenre, hasi ultrahangra és egy általános vérvételre kaptam beutalót.

Küzdés a rosszullétekkel

A felsőfokú szakképzés után továbbtanultam főiskolára. Az itt eltöltött évek alatt sem voltam jobban, sőt még tovább fokozódtak a rosszullétek. Úgy éreztem magamat, hogy minél többet eszek annál rosszabbul vagyok. Talán az étel nem szívódik fel? És ha nem, akkor mi az oka ennek? Ezek a kérdések merültek fel bennünk anyukámmal. Amúgy is mindig vékony voltam, de abban az időben látszott rajtam, hogy sokat fogytam.

Nagyon kínosan éreztem mindig magamat a csoporttársaim között, ugyanis sokszor volt olyan, hogy az órán muszáj volt elővennem a szendvicset és megennem, mert különben azt éreztem, hogy el fogok ájulni. Nagyon durva volt és olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a mai napig nem bírom ezen túltenni magamat. Sajnos a rosszullétek lelkileg megviseltek és traumát okoztak nálam. Itt is voltak olyan órák, amikor annyira nem voltam jól, hogy ki kellett mennem a mosdóba és már a jól bevált módszert alkalmaztam.

A víz és a mély levegővétel sokat segített. Nem tudom még mindig felfogni, hogy bírtam ki és mintha mi sem történt volna, mentem tovább, csináltam a dolgomat. A gyakorlati időszak letelte után viszont már nem volt mit tovább várni, hisz már annyira nem éreztem magamat jól, hogy muszáj volt valakinek a problémámmal foglalkozni. Lassan, nagyon lassan, de elindultunk a megoldást vezető út felé.

Szóval 2014 márciusában kezdtem olyan szinten szédülni, hogy már a suliból is alig bírtam hazajönni. Mivel vonatoztam napi szinten, ez még csak nehezített ezen és az állandó félelem mindig ott volt bennem. Gondoltam akkor, majd kipihenem magamat és minden rendben lesz másnapra. Nagyot tévedtem, semmi sem volt rendben.

Másnap reggel indultam volna a suliba, de a vasútállomásig sem tudtam eljutni. Annyira szédültem, hogy azt éreztem, ahogy mentem, hogy folyamatosan dőlök előre, legalábbis én ezt így tudom megfogalmazni. Az egyik buszmegállóban vissza kellett fordulnom, azt éreztem, hogy nincs tovább és a fal mellett haladtam végig, hogy biztonságban érezzem magamat és legyen valami kapaszkodó.

Szépen lassan haladtam, többször megállva és biztatva magamat, hogy ki fogom bírni, de közben meg borzasztóan féltem és el voltam keseredve. Éreztem, hogy ez a szédülés más volt, mint a régebbi. Anyukám mondta nekem a telefonban, hogy csak nyugodtan, igyak egy kis vizet és csak óvatosan haladjak. Meg is fogadtam a tanácsát, ahogy sokszor is ezt teszem a mai napig.

Miután hazaértem elkezdtem sírni, mert nem akartam elhinni, hogy mi történik velem.