Címkearchívumok: rosszullétek

Érzelmi evésről

A tapasztalataim!

Korábban már többször leírtam, hogy a rosszullétek kialakították bennem a félelmet és szorongást. Mivel nagyon sokáig senki sem foglalkozott( orvosokra gondolok) a problémámmal-sőt még mi sem tudtuk igazán mi lehet nálam a gond-így az evésbe menekültem.

Már akkor is ettem, ha nem voltam éhes, csak nehogy rosszullét jöjjön rám. Azt éreztem, hogy nem vagyok jól, viszont ezt másképp nem tudtam kezelni, csak úgy, hogy az étkezés nyugtatott meg. Tehát a biztonságérzetet kerestem, hogy ne legyen baj.

Magam sem tudtam, hogy ez abszolút nem normális, ha jön egy félelemérzet vagy egy „nem vagyok jól” érzet, hogy a táplálékban keresem a megnyugvást. Sajnos, még akkor nem tudtam, hogy lisztérzékeny vagyok, így az évek elteltével egyre éhesebb lettem és többet ettem. Na, de hiába ettem sokat és sűrűn, az étel nem szívódott fel és nem is híztam.

Mivel sokat szorongtam és mindig „vártam” a következő rosszullétet, így kialakult nálam a pánik. Féltem, hogy mások előtt rosszul fogok lenni, olyan mintha szégyellnem kellett volna magamat ezért. Családi eseményeken, iskolai órákon, rendezvényeken sem tudtam magamat felhőtlenül érezni, pont ezért.

Akadtak bőven stresszhelyzetek, melyeket szintén úgy kezeltem, hogy elkezdtem enni. Például vizsgák előtt képes voltam befalni 2 zsemlét, holott más semmit sem tudott enni. Na, én meg ezt nem tudtam elképzelni, hogy éhgyomorra „nyomjak le” egy vizsgát. A stresszt muszáj voltam levezetni az étkezésemben. Ha pedig orvosi vizsgálatokra került sor, akkor meg a folyadékba menekültem, vagyis sok vizet ittam, szintén a félelem miatt.

Szóval az évek alatt történtek ezt alakították ki bennem. Azt éreztem, hogy ennem kell és akkor majd biztos nem fogok elájulni. Teljesen hatalmába kerített ez az érzés és minél többször megtapasztaltam, annál jobban szorongtam. Mindig kellett, hogy legyen nálam valami ennivaló, így akkor tuti nem fog leesni a vércukorszintem. Ezt így bemagyaráztam magamnak, sőt el is képzeltem, ezáltal megnyugodtam.

Miután kiderült a problémám, akkor is folytattam tovább ezeket, mert traumát okozott. Olyan mintha emlékezett volna a szervezetem a korábban történt rosszullétekre és emiatt folytattam tovább az evésbe menekülést. Tanórák, különórák, városban való intézkedés közben vagy vásárlás előtt mindig gyorsan ételhez nyúltam. Utána már az édesítőszerre is rákattantam és minden „helyzet” előtt vettem be belőle. Később már az étcsokoládéra és a magokra voltam ráállva. Őszintén bevallom, hogy még a mai napig előfordulnak velem ilyenek. Viszont ez egy csapda is, mert nem az ételtől kellene várnom a nyugalmat és a biztonságot. Nem így kellene gondolnom az evésre, hanem úgy, hogy ez egy szükséglet és nem pedig olyan tényező, ami félelemhez vezet.

Ez az egész ami történt, mély nyomot hagyott bennem és meg kellene tanulnom kezelni a félelmeimet és elfogadnom, hogy nekem több idő kell ahhoz, hogy a lelkem is meggyógyuljon. Sokat szoktam gondolkodni ezen, hogy saját magamat kellene meggyógyítanom, hisz csak én érzem, hogy a lelkem mélyén mire is van igazán szükségem.

Végül, nagyon jól esne, ha találhatnék hasonló helyzetben lévő embereket és tudnék velük „beszélgetni” erről.

Szorongás, félelem, pánik

Ahogy éreztem és érzem most magamat!

Több bejegyzésben megemlítettem már, hogy nálam a sok rosszullét kialakította a szorongást. Mivel sokszor előfordult az évek alatt, így elkezdett kialakulni bennem egyfajta félelem. Majd egy idő után jelentkeztek a pánikrohamok és mivel ez sokszor előjött, így már pánikbeteggé váltam. Oké, hogy a jelenlegi állapotomról is írok, de nem tudok a múltról nem írni, hisz az is hat.

Hogy a múlthoz visszakanyarodjak kicsit, az iskolákban is mindig szorongtam, de még akkor nem jöttek pánikrohamok, pedig akkor is meg kellett felelni és jöttek a számonkérések, vizsgák stb.

Ami teljesen kikészített úgy idegileg, az a nyelvvizsgára való felkészülés volt. Sajnos a megfelelés, stressz és az, hogy én maximálisan beleadtam mindent, mondhatjuk úgy is, hogy besokalltam és a szervezetem jelzett. Oké, hogy megszereztem, de hányszor buktam meg és nem is úgy sikerült teljesen, ahogy én azt gondoltam, szerettem volna. Szóval a nyelvtanulás is kedvezett a szorongásomnak, majd elindultam a „lejtőn”.

Kezdődött először kint az utcán, utána már nem válogatott és jött éjszaka, napközben. Pokoli volt. Azóta van az alvástól is félelmem, mindig azt érzem, mivan ha nem fogok felébredni?! Emiatt a halálfélelem is ott van bennem, nagyon rossz és valamikor egyre csak fokozódik.

Sajnos a többszöri rosszullétek alatt jutottam már olyan mélyre, hogy azt éreztem, lehet ennyi volt az életem?! Ez is rádöbentett arra, hogy milyen mulandó minden, mennyire törékenyek vagyunk és bármikor véget érhet az életünk. Durva és sokkos állapotokat éltem meg, amiről majd egy külön bejegyzést írok, mert az eléggé hosszú lenne így. Még ezt fokozták ezt a csalódások, kudarcok, szevedések.

Az évek alatt a tennivalóimat próbáltam úgy ahogy tenni, nem mindig sikerült. Nem fordultam szakemberhez, mert nem éreztem, hogy arra lenne szükségem. Egyébként most is szorongok, ahogy ezekről írok. Rájöttem arra, hogy meg kell tanulnom ezt kezelnem és le kell küzdenem.

A múlt évben már több mindent csináltam bátrabban és egyedül is.

Most valami megint történt, mert nem érzem jól magamat és kezdek szorongani, ha ki kellene mennem.

Mit érzek ilyenkor? Kezdenek a lábaim gyengülni és olyan rossz érzés fog el. Hevesen elkezd verni a szivem, leizzadok és nem érzem magamat biztonságban. Folyamatosan azt érzem, hogy valami baj fog történni. Emiatt megint ördögi körbe kerülök és kezdhetem az egészet elölről, amit idáig szépen felépítettem. Rosszul is érzem magamat lelkileg, mert megint a padlón vagyok, ahonnan fel kell állnom.

Úgyhogy veszek ismételten egy „nagy levegőt” és újra össze kell kaparnom magamat. Ezután át kell gondolnom pár dolgot és rendszert kell vinnem a mindennapjaimba, mert ez hiányzik elsősorban. Ugyanis a sok rossz lehúzott és kb. az élettől való kedvem is elment. Tudom, hogy akik szeretnek és mellettem állnak itt vannak, viszont nekem kell ebből kijönni és megtenni a lépéseket.

Itt tartok, hogy nem volt kedvem napokon keresztül írni sem. Próbáltam tegnap valamit elkezdeni, de töröltem. Egyszerűen csak néztem ki a fejemből és nem jött semmi. Alig akartam ma is kikelni az ágyból, enni sem úgy eszek, mert semmi sem jó és nem vagyok passzban. Ennyi.

Vannak mélypontok és olyan időszakok, hogy nem vágyok semmire, csak a csendre. Van olyan, hogy nem érdekel, hogy ki néz miközben sírok az utcán vagy éppen hangosan kikelek magamból, mert nekem úgy tetszik. Esetleg saját magam kínján röhögök, hogy mit össze tudok szerencsétlenkedni, amikor helyzet van.

Ezek mind megtörténtek velem és ez is én vagyok, hogy felvállalom a gyengeségeimet, problémáimat. Hozzáteszem, hogy nagyon nehéz ezekről írni, hisz mindig tartottam mások véleményétől, de ezt is meg kell tanulnom kezelni.

Fejlődtem sokat az elmúlt években, de még sok mindent meg kell tanulnom és még erősödnöm kell, mert ezek ellenére is úgy érzem, nem vagyok erős, vagy az vagyok, csak nem hiszem el magamról?!

Ez az írás most ilyen lett, ahhoz képest, hogy úgy ültem le megint, hogy azt sem tudtam miről írjak?!

Testi és lelki szenvedés hatása

Van, ami nem múlik el nyomtalanul!

Eddig is őszintén írtam, továbbra is ezt képviselem. Nagyon megviselt időszakomban vagyok mind testileg és lelkileg is. Fáradt vagyok és sokszor keresnem kell a motivációt az életemben. A sok szenvedés, kudarc és csalódás hatott rám és ez egy összetett probléma. Hosszú idő kell míg kialakul a testi és lelki fáradtság és nagyon nehéz, amíg ebből kitud jönni az ember. Sokkal könnyebben tud ez menni, ha szerető és segítő emberek társaságában vagyunk.

De ettől függetlenül az első lépést mindig nekünk kell megtenni, hogy merjünk és akarjunk változtatni. Ami ezt még megelőzi, hogy találjunk célokat, ha ez megvan, akkor a többi jön utána. Ezenkívül találni olyan tevékenységet, ami feltölt és segít abban, hogy megtalálhassuk önmagunkat.

Amit még fontosnak tartok, hogy ha egyedül nem megy, akkor kérni a láthatatlan világ segítségét, aki hisz ebben. Spirituális beállítottságú vagyok, így én természetesen mindig imádkozok és hiszek az égi segítőkben. Kérem, kapom a jeleket és figyelek is erre. Bízom és tudom, hogy mindig a legjobbat akarják nekem, még akkor is, ha ez sokszor fáj.

Hosszú éveken keresztül sok rosszullétet bírt ki a testem és a lelkem, de még ezek ellenére is nehezen tudom magamról elhinni, hogy erősebbé tettek. Mivel érzékeny ember vagyok nagyon, így két véglet van nálam. Ha örülök, akkor nagyon, ha szenvedek, akkor nagyon. Szeretem megélni a fájdalmat, szeretek őrjöngve térdre borulni és zokogni, mert így kiadom és megélem. Szeretek a mélyre lemenni és felszaggatni a sebeket, mert ez kell ahhoz, hogy gyógyulni tudjon a belsőm is. Hogy pozitívat is írjak, szeretek nagyokat és jókat nevetni tiszta szívből. Szeretek küzdeni, harcolni és soha nem feladni, mert erre is megtanítottak a nehézségek, szenvedések.

Az utóbbi negyed évben pár kilót fogytam, ami elszomorít. Most vagyok 51 és még tavaly ősz elején 57 voltam. Persze mozogtam is, meg nyilván hormonális okok is közrejátszhatnak, beteg is voltam, de mégis azt érzem, hogy ennek hátterében főleg lelki okok állnak. Ezt úgy vettem magamon észre, hogy éreztem az arcomon és testemen is, hogy vékonyabb és ment le rólam. Nyúzottabbá váltam és a ruháimban sem érzem a legjobban magamat.

Volt már ilyen időszakom és pontosan tudom, milyen nehéz újra felszedni néhány kilót. Egyensúlyba kell hoznom magamat, hogy ez tudjon változni és ez nem egyik napról a másikra megy.

Amivel még küzdök továbbra is, azok a pánikrohamok. Tegnap és ma éjszaka is rám jött és ez mindig a másnapomra rányomja a bélyegét. Nehezebben kelek fel, kb. nincs is kedvem. Úgy nehezemre esik minden, mint például a beágyazás, mosakodás, felöltözés és a többi napközbeni tevékenység is. Meg kell olyankor „ráncigálnom” magamat, hogy fel kell kelnem és tennem kell valamit az életemért.

A padlóról felállni nehéz és sokszor erőfeszítésekbe kerül és nem adják csak úgy „ingyen”, hogy jobban legyen az ember.

Itt tartok most jelenleg, hogy ismét össze kell, hogy szedjem magamat és tovább küzdenem egy szebb és jobb jövő reményében.

Hogyan hatott rám a lisztérzékenység, amíg ki nem derült?

Fizikailag, lelkileg és mentálisan!

Kemény és küzdelmes évek voltak ezek, ugyanis szenvedéssel töltöttem el a fiatalságom nagy részét!

Így jártam végig az általános iskola felső osztályát, majd következett a középiskola. Ezekben az években még nem durvult el az állapotom, viszont mikor elmentem 2 éves felsőfokú képzésre, ott már konkrétan ájulás körüli állapotban találtam magamat bizonyos órákon.

A felszívódásom volt az első igazán intő jel, persze erre az orvosok legyintettek egyet! Kezdődött a vashiányos vérszegénységgel, majd folytatódott azzal, hogy évről évre semmit nem híztam, de enni azt ettem, méghozzá sokat! Egyre többet! De! Mikor a zsemlétől begörcsölt a gyomrom, feküdtem a padon és próbáltam túlélni az órákat, azért az nem volt semmi! Majd fokozódtak a rosszullétek és egyre rosszabbul voltam!

Ezután főiskolára mentem, ahol reménykedtem abban, „új hely, új környezet, új emberek” ez majd biztos sokat segít! Természetesen nem oldódott meg! Sőt! Másodéves voltam, amikor már egyre többször jelentkezett és sűrűbben! Nagyon aggasztó volt! Mikor órán is muszáj voltam enni és a csoporttársaim röhögni kezdtek, eléggé rosszul esett és dühös voltam! Még én éreztem magamat kínosan, mert nem tudtam, hogy mi lehet a bajom!

Gyakorlatról tartottam haza, mikor olyan szinten elgyengültem és szédültem, hogy már másnap a suliba nem tudtam eljutni! A vasútállomás felé vezető félúton vissza kellett fordulnom! Úgy jöttem haza, hogy fogtam a falat végig és közben telefononon jeleztem anyukámnak! Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy egyedül hazajutottam! Borzasztó halálfélelem kerített a hatalmába és azt hittem sose leszek már jól! Nagyon sokat sírtam és el voltam keseredve!

A háziorvos szerint fejlődő szervezet voltam! Ez nagyon vicces, mert 22 évesen nem hiszem, hogy az voltam! Az mennyire volt normális, hogy egy délelőtt alatt megettem 5 db szendvicset és ráadásul volt olyan alkalom, hogy rántott hús volt benne! Csak ettem és ettem, de hízni egy dekát nem híztam! Hiába figyeltem az étkezésre és a folyadékbevitelre, a vércukorszintem így is leesett és jött az ájulásérzet!

Nagyon fáradt voltam és a koncentrálásban is nehezített! Úgy tanultam végig az éveket, hogy nekem dupla vagy tripla energiámba került, hogy jó tanuló lehessek! Ugyanis elfelejtettem hamar a megtanult szöveget vagy nagyon nehéz volt odafigyelnem! Az idegrendszeremre is hatott, nem is kicsit!

Erre rájött még az, hogy a májkapumban kialakult nyirokcsomó rendszer mögött a kezeletlen lisztérzékenység is közrejátszhatott! Sajnos, ezt senki sem tudta nekem pontosan megmondani, míg a műtét, sőt a szövettan eredménye után sem!

Haragszok, nagyon! Mert ha ezek hamarabb kiderültek volna, akkor nem kellett volna végigszenvednem és én is felhőtlenül élvezhettem volna a diákéveket!

Sorstársak, merre vagytok?

Őszintén az érzéseimről (pánik, szorongás, félelem, fóbia, kényszeres evés)

Nagyon nem érzem magamat jól a bőrömben már régóta. Először a fizikai tünetek végett, majd évekkel később jött ennek a lelki és mentális hozadéka. Nem értettem, hogy 2014-ben annyi minden ért, akkor miért nem jött ki? Emellett küzdöttem a nyelvtanulással, ami teljes kimerültséghez vezetett. Sok félelem, szorongás, elvárás, megfelelés. Sorban jöttek az éjszakai rosszullétek, boltban való tartózkodás félelme, sok ember közötti fóbia, tömegközlekedés kiiktatása. Főleg a buszra gondolok, ami zárt és eléggé szűk és levegőtlen. Nagy ritkán, ha vonatra ülök, akkor is párommal. Elvagyok keseredve, mert úgy érzem soha nem fog ez megoldódni. Egy kezemen megtudom számolni, hány ember az, aki őszintén tud erről a problémámról. A kényszeres evés alatt azt értem, hogy akkor is eszek, ha nem kellene, mert félek attól, hogy rosszul leszek. Úgy ahogy a múltban történt.

Szóval keresem magamat, mi történt, miért kapom még ezt is, hogy fiatal éveimet többnyire a szenvedéssel kell hogy megéljem? Így merült homályba szépen lassan a régi énem. Többször felvetődött bennem a következő kérdés. Talán pszichológushoz kellett volna fordulnom, hogy fel tudjam dolgozni a rosszulléteimet és hogy ne érjen ennyi trauma? Annak idején ez fel sem merült bennem sajnos, pedig sokkal jobb lett volna és nem jutottam volna ennyire mélyre. Mert innen mostmár nagyon nehéz kijönni, számomra elképzelhetetlen. Lehet, hogy erre már gyógyszert írnának fel a szakemberek, amitől félek, és még inkább hülyének érezném magamat, hogy „dilibogyókat” szedjek. Elnézést azoknak, akik szedik ezeket, de én tartok amúgy is minden gyógyszertől.

Úgyhogy keresem a kiutat és jól esne nagyon, ha találnék hasonló helyzetben lévő embereket.

Rosszullétek kezdete

Sajnos sehol sem tudtam magamat biztonságban és felhőtlenül érezni, hisz a félelem mindig ott volt bennem és a kérdés: Mi lesz, ha rosszul leszek?

Előfordult, hogy nem éreztem jól magamat az iskolában, rendezvényen, hivatalos eseményen.

Elmesélek egy rövid történetet. Az egyik rokonunk meghívott minket az esküvőjükre. A szertartás előtt volt egy állófogadás. Hidegtálak, saláták, gyümölcssaláták fogadták az oda érkező vendégeket. Sajnos már itt sem tudtam magamat jól érezni, mert szédültem, hányingerem volt és olyan furcsa volt a közérzetem. Ez megmaradt a lakodalom alatt is, nehezen tudtam enni úgy bármiből is. Volt leves, sültek, töltött káposzta, de mindegyikből csak nagyon keveset ettem, mert alig bírtam lenyelni egy falatot is és maróhatást éreztem a torkomban. Nem tudtam mi volt ez, de csak a gyümölcssalátát tudtam könnyen megenni.

Szóval a panaszok továbbra is fenn álltak és az évek múlásával mindig tevődött hozzá plusz tünet. Mivel az első menstruációm még nem jelentkezett akkor, erre is rá lehetett fogni, ahogy éreztem magamat. Persze miután már megjött, ugyanúgy voltam és nem változott semmi. A középiskolai évek sem hoztak változást.

Az iskolaorvos is tanácsolta, hogy a vaskészítményt továbbra is szedjem, mivel alacsony volt a vas értéke a véremben. Hányszor megkaptam, hogy milyen vékony, sápadt vagyok. Nem értettem azt, hogy én miért nem érezhetem jól magamat, miért nem tudok önfeledten élni.

Miután befejeztem a középiskolát, még nem éreztem akkor, hogy azonnal főiskolára menjek. Egy két éves felsőfokú képzést választottam, így ezzel az életemben egy új fejezet kezdődött.

Azt gondoltam, hogy biztos jobban leszek majd, de tévedtem. Az egyik órán sajnos rosszul lettem, pedig előtte ettem és a folyadékra is ügyeltem. Olyat éreztem mintha a vércukorszintem leesett volna. Azt éreztem, hogy legyengültem teljesen, pici apró foltokat láttam és tompult a hang körülöttem. Azonnal szóltam a tanárnak, majd kimentem a mosdóba. Fogalmam sincs honnan volt annyi lelkierőm, hogy kimenjek egyedül. A távolság a terem és mosdó között nem volt sok, de mikor rosszul van az ember, nagyon távolinak tűnik.

Anyukám tanácsát megfogadva segítettem magamon, így az arcomat, karjaimat, tarkómat, csuklómat hideg vízzel megmostam. Nagy nehezen, de visszamentem a terembe és a padtársam kérdezte meg, hogy minden rendben van-e? Látta rajtam, hogy milyen fehér vagyok, zavart. Ezután letettem a fejemet, pihentem illetve a tanárt megkértem, hogy nyissák ki az ablakokat, így egy kicsit jobban lettem, viszont nagyon megviselt lelkileg. Egy másik alkalomkor volt olyan, hogy miután megettem a zsemlét begörcsölt a gyomrom. Iszonyat volt, szintén letettem a fejemet, majd vártam, hogy jobban legyek.

Azt sem tudtam, hogy ez mi, de valami borzasztó érzés volt.