Eddig is őszintén írtam, továbbra is ezt képviselem. Nagyon megviselt időszakomban vagyok mind testileg és lelkileg is. Fáradt vagyok és sokszor keresnem kell a motivációt az életemben. A sok szenvedés, kudarc és csalódás hatott rám és ez egy összetett probléma. Hosszú idő kell míg kialakul a testi és lelki fáradtság és nagyon nehéz, amíg ebből kitud jönni az ember. Sokkal könnyebben tud ez menni, ha szerető és segítő emberek társaságában vagyunk.
De ettől függetlenül az első lépést mindig nekünk kell megtenni, hogy merjünk és akarjunk változtatni. Ami ezt még megelőzi, hogy találjunk célokat, ha ez megvan, akkor a többi jön utána. Ezenkívül találni olyan tevékenységet, ami feltölt és segít abban, hogy megtalálhassuk önmagunkat.
Amit még fontosnak tartok, hogy ha egyedül nem megy, akkor kérni a láthatatlan világ segítségét, aki hisz ebben. Spirituális beállítottságú vagyok, így én természetesen mindig imádkozok és hiszek az égi segítőkben. Kérem, kapom a jeleket és figyelek is erre. Bízom és tudom, hogy mindig a legjobbat akarják nekem, még akkor is, ha ez sokszor fáj.
Hosszú éveken keresztül sok rosszullétet bírt ki a testem és a lelkem, de még ezek ellenére is nehezen tudom magamról elhinni, hogy erősebbé tettek. Mivel érzékeny ember vagyok nagyon, így két véglet van nálam. Ha örülök, akkor nagyon, ha szenvedek, akkor nagyon. Szeretem megélni a fájdalmat, szeretek őrjöngve térdre borulni és zokogni, mert így kiadom és megélem. Szeretek a mélyre lemenni és felszaggatni a sebeket, mert ez kell ahhoz, hogy gyógyulni tudjon a belsőm is. Hogy pozitívat is írjak, szeretek nagyokat és jókat nevetni tiszta szívből. Szeretek küzdeni, harcolni és soha nem feladni, mert erre is megtanítottak a nehézségek, szenvedések.
Az utóbbi negyed évben pár kilót fogytam, ami elszomorít. Most vagyok 51 és még tavaly ősz elején 57 voltam. Persze mozogtam is, meg nyilván hormonális okok is közrejátszhatnak, beteg is voltam, de mégis azt érzem, hogy ennek hátterében főleg lelki okok állnak. Ezt úgy vettem magamon észre, hogy éreztem az arcomon és testemen is, hogy vékonyabb és ment le rólam. Nyúzottabbá váltam és a ruháimban sem érzem a legjobban magamat.
Volt már ilyen időszakom és pontosan tudom, milyen nehéz újra felszedni néhány kilót. Egyensúlyba kell hoznom magamat, hogy ez tudjon változni és ez nem egyik napról a másikra megy.
Amivel még küzdök továbbra is, azok a pánikrohamok. Tegnap és ma éjszaka is rám jött és ez mindig a másnapomra rányomja a bélyegét. Nehezebben kelek fel, kb. nincs is kedvem. Úgy nehezemre esik minden, mint például a beágyazás, mosakodás, felöltözés és a többi napközbeni tevékenység is. Meg kell olyankor „ráncigálnom” magamat, hogy fel kell kelnem és tennem kell valamit az életemért.
A padlóról felállni nehéz és sokszor erőfeszítésekbe kerül és nem adják csak úgy „ingyen”, hogy jobban legyen az ember.
Itt tartok most jelenleg, hogy ismét össze kell, hogy szedjem magamat és tovább küzdenem egy szebb és jobb jövő reményében.
2014-ben az utolsó évemet kezdtem meg a főiskolán, vagyis 2 hetes csúszással, mert volt ennél fontosabb „dolgom” is. Írtam e-mailt a tanároknak, hogy később tudom elkezdeni az őszi félévet. Megértőek, támogatóak voltak és minden jót kívántak a „nagy naphoz”!
Nyáron már Budapestre kellett a vizsgálatokra menni és a műtétem is ott történt. Egy neves professzor ( sebész) műtött, aki szakmailag a”toppon” van, így jó kezekbe kerültem hála a Jóistennek! Megvolt a maga stílusa és rettegtem is tőle, de mindig tárgyilagos volt és azt mondta, sose szalad előre, hanem mindig az adott dologra figyel oda. Neki köszönhetem, hogy ma élhetek, ugyanis ez a nyirokcsomó rendszer mindent elszívott tőlem és gyorsabb volt a keringése a májamnál. Ezt így fogalmazta meg nekem annak idején a radiológus és hozzátette, ezzel nem lehet várni, minél hamarabb el kell távolítani!
Hogy mire kellett odafigyelnem?
A műtét előtt
Az egyik legfontosabb az volt, hogy ne legyek beteg! Mivel altatásban zajlott a műtét, így nem fázíthattam meg magamat, mert akkor ez akadály lett volna. Így már a műtétet megelőző 2 hétben sehova nem járkáltam, nagyon kellett vigyáznom magamra! A másik, hogy a menstruációm, akkora elmúljon! Persze, hogy „megtréfált” az élet, és nem jött meg időben. Emiatt, még a nőgyógyászhoz is kellett mennem és felírt egy olyan gyógyszert, ami meghozta. De! Ettől, olyan durván jelentkezett, hogy soha többet, ha nem muszáj! Nem egy természetes, hanem mesterséges vérzés jelentkezett, így ezt főleg a nők, el tudják képzelni!
Majd ezt követően megbeszéltem a professzorral, hogy mikor történhetne a műtét. Így ezután szeptember 4-én kellett befeküdnöm, majd jött az ápoló és az aneszteziológus pedig kikérdezett: hány műtetem volt idáig ?, van-e rossz fogam ?, esetleg kivehetős a fogsorom? van-e gyógyszerérzékenységem? Ilyenekre kellett válaszolnom, majd a végén aláírtam a papírt. Anyukám késő délután ment el a kórházból és összeborulva sírtunk nagyon, de nagyon! Most is rám jött a sírás, mert az kimondhatatlanul kemény helyzet volt! Aznap már csak délután fél 4-kor ehettem utoljára, utána csak vizet ihattam. Estére kaptam egy fél adag nyugtatót, lezuhanyoztam majd lefeküdtem aludni. Nagyon nehéz volt, féltem borzasztóan, hogy minden a lehető legjobban alakuljon majd!
A műtét napján
Másnap 5-én meg is műtöttek, itt is volt egy „csavar” a történetben. 10 órára voltam kiírva, de közölték reggel 7 órakor, hogy én leszek az első! Nagyon bepánikoltam hisz anyukám és párom sem volt még ott, de szerencsére nemsokára megérkeztek és amíg előkészítettek, addig próbáltak nyugatni engem. Levetkőztem teljesen meztelenre, majd betakartak fehér lepedőbe. Kaptam infúzióba antibiotikumot, meg még ki tudja mit?! Majd felhelyezték a katétert és vittek is a műtőbe. Ott a folyosón még egy gyors puszi és bíztatás, majd a műtő ajtaja előtt még láttam őket. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, hogy bármi megtörténhet velem és lehet ennyi volt az életem?! Mivel már nem volt idő reggel nyugtatót bevenni, így intravénásan beadták és kb. pár másodperc alatt elaludtam. Ez még nem az altatás része volt, az majd csak ezután következett. Az utolsó kép a fejemben az volt, hogy végezni fogok a főiskolán és talárban, sapkában látom magamat. Másfél órás volt kb. a műtét, olyan 8 után kezdhették el és 10:30 körül már az ébredőben voltam.
Nekem ez a második születésnapom, mert szerencsésen alakult! Ébredéskor azt sem tudtam merre vagyok, hang alig jött ki a torkomon. Az ébredőszobában voltam és fájdalmat éreztem a hasamnál, láttam hogy be voltam kötözve és elképedtem, hogy milyen nagy részben volt leragasztva. Majd kitoltak és vittek a kórterembe vissza. Anyukám és párom nélkül nem bírtam volna ki ezeket a napokat, vagy nagyon nehezen! Volt, hogy testvérem és párom anyukája is meglátogatott, ez is sok erőt adott, apukámmal és a többiekkel telefonon beszéltünk.
A műtét után
Miután túlestem rajta aznap se enni, se inni nem lehetett, csak benedvesíteni a számat egy kis fapálcika segítségével, aminek a végén volt egy vatta! Nagyon kellett vigyáznom a két zacskóra, ami az egyik a katéternek volt, a másik a sebet tisztította! Ebből a kettőből lógtak ki csövek és nem szabadott, hogy kimozduljanak! Aznap végig feküdtem, nem mocoroghattam! A heg elkezdett „ugrálni” és úgy éreztem, mintha rángatóztam volna kicsit, majd a napok elteltével viszketett is. Tudom, a gyógyulás része volt ez is. Már másnap megpróbáltam felkelni, lassan felállni. Ez úgy történt, hogy oldalra fordultam, feltoltam a könyökömmel magamat és szépen felültem. Szédültem, de lassan felálltam és óvatosan sétálgattam a szobán belül. Korgott már a gyomrom rendesen, így enni is ehettem már egy keveset.
A bent töltött napok alatt, sokat sétáltam a folyosón befáslizott lábakkal, nehogy trombózist kapjak! Az altatás engem nagyon megviselt és minden bajom volt tőle. Hányinger, öklendezés, melegségérzet, majd a torkom is elkezdett fájni, mivel a pipát ledugták és ez ezzel járt. A fájdalomcsillapítót mindennap kaptam, volt olyan éjszaka, hogy hányás ellenit kértem, azonnal hívtam a nővérhívót, azt éreztem kidobom a taccsot. A napok előrehaladtával egyre jobban lettem és kezdtem összeszedni magamat szépen. Viszont nem tagadom, borzasztó fájdalmakon mentem keresztül! A diétámat ugyanúgy tartottam és mivel a kórházi kaja nem volt épp a legfinomabb, mert levesnek jó zsírosat kaptam, meg többnyire ízetlen kajákat. Anyukám pár nap után már hozott nekem ételt. A lényeg az volt, hogy ne legyen nehéz és puffasztó. Párolt csirkemelllet és répát rizzsel illetve almakompóttal ettem. Meg előre gondolkodtunk és vittünk be száraz illetve ami hűtőben elállt kajákat. Reggelire mézet/dzsemet/vajat/sajtot/felvágottat is kaptam, vacsorára is hasonlót. Mikor már kivették a katéter csövét, meg a másik tasakét is, sokkal jobban tudtam mozogni. Utána a tartásom zavart, össze voltam görnyedve és alig bírtam kiegyenesedni. Kértem én is a gyógytornász segítségét, majd gyakorlatokkal segített, hogy jobban legyek.
Itthon
Miután kiengedtek továbbra is vigyáznom kellett magamra. A diétát természetesen ugyanúgy tartottam és itthon is segítségre szorultam. Fürödni 6 hétig nem lehetett, csak úgy, hogy alulról. Anyukám egy törölközőt majd egy plédet tett oda a hasamra. A hajmosást úgy oldottuk meg, hogy a fürdőszobába két széket tettünk be. Az egyiken ültem , a másikon a lavór volt és hátrahajtottam a fejemet.
Mivel a gyakorlatom is elkezdődött, így hátizsákkal jártam a suliba és figyelnem kellett, hogy 2 kilónál többet ne cipeljek! A varratszedésig kb 10 nap telt el, ezalatt anyukám a sebemet mindennap átkötötte. Mikor kiszedték, akkor már egyenesebb volt a tartásom és könnyebben tudtam mozogni. Hetekig csináltam a leírt gyakorlatokat és már a megszokott módon keltem fel és feküdtem le. Óvatosan, oldalra fordulva, hogy a hasam ne nyíljon szét!
Kemény, küzdelmes , tanulságos időszak volt és amíg élek, sose felejtem! Óriási hála legfőképpen édesanyukámnak, aki mindennap oda és vissza utazott vonattal és ott volt mellettem, segített mindenben! Csodálom és felnézek rá, hogy mennyi erő van benne! Hálásan köszönöm még apukámnak, testvéremnek, páromnak és családjának, hogy ők is tartották bennem a lelket és azoknak is akik telefonon érdeklődtek!
Lelkileg ez a bejegyzés az idáig, ami nagyon nehezemre esik, hogy megírjam. Nem véletlen, hogy sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e ezekről, hisz felhozza bennem, ami megtörtént és teljesen átjár. Ennek a két szónak a leírása is szorongást kelt bennem, mert megrémít és felidézi az emlékeket, amikor is többször rosszul voltam. Nem bírom magamat túltenni ezen, annyira megviselt. Hiába teltek el az évek, ezeket viszem mindig magammal, menjek bárhova is. Sokszor elfog a félelem, a pánik, a „mi lesz, ha megint előfordul”? kérdés és „hogyan bírjam még ezt el majd a lelkem”? követi. Nem tudom elhinni, hogyan bírtam el ennyi rosszullétet. Hogy mi volt azaz erő, ami átsegített? Sose tudom meg, de nagyon elfáradtam, az tuti. Mindig is komolyabb és érettebb voltam a koromnál, de ezek tettek igazán érett felnőtté és szomorúvá. Sok fájdalom, nehézség, ami miatt kevés emberrel tudtam magamat megértetni, hisz senki nem tudta, hogy mi zajlik bennem valójában.
Elvesztettem az egyik legjobbnak hitt barátnőmet, mert a nehéz időkben nem volt ott mellettem és nem is tudott így rólam semmit. Persze, mikor nekem kellett neki támaszt nyújtani, akkor én szó nélkül megtettem. Akkor tért vissza az életembe, amikor én már más úton jártam és nem volt már közös témánk. Családon belül a legtöbb támaszt anyukámtól kaptam és páromtól. Ők ketten azok, akik láttak igazán mélyen engem azokban az időkben. Aki még sose élt át ilyet, annak nehéz ezt megértenie. Az ájulásnak vannak előjelei, míg az eszméletvesztés hirtelen jön és szó szerint se kép se hang. A rosszullétek nekem általában úgy jelentkeztek, hogy legyengültem teljesen és azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Volt, hogy hányingerrel, melegségérzettel kezdődött, majd a látótér és a hangok tompulásával folytatódott. Borzasztó félelem kerített hatalmába és nem tudtam mi történik velem, hogy hogy fogom ezt egyáltalán túlélni. Továbbra is úgy gondolom és érzem, hogy szükségem van segítségre ahhoz, hogy el tudjam ezt a traumát is engedni.
Itt már tudtam, hogy mehetek haza másnap, úgyhogy nagyon boldog voltam. Ami feltűnt nekem, hogy mindenkihez odament a gyógytornász csak hozzám nem. Na, én szépen elintéztem magamnak, odasétáltam a nővérekhez és kértem, hogy hozzám is jöjjön oda a gyógytornász.
Mivel a tartásom úgy nézett ki, mint a kérdőjel, meg fájt is a hátam, így ez érthető volt. Persze az a nővér, aki amúgy is mindig leszidott, akkor sem állta meg, hogy ne kössön belém. Beszólt, hogy minek intézkedek gyógytornász után. Elmondtam neki, hogy még ahhoz is odament, akinek csak mellműtéte volt. Nemsokára érkezett is a gyógytornász, aki egy fiatal lány volt és segítőkész. Megbeszéltem vele, azt mondta, hogy külön nem, de ha beállok egy idős néni mellé, akkor csinálhatom én is a gyakorlatokat.
Örültem, hisz akartam is, hogy jobban legyek. Elmondta, ha majd kiszedik a varratokat, akkor ki tudok egyenesedni és adott egy papírt, amiken a gyakorlatok voltak és ezeket otthon is folytatnom kellett. Megköszöntem, hogy segített, majd visszamentem a helyemre és vártam, hogy mikor jön majd anya. Az este már izgalomban telt, hogy már csak egy éjszaka a kórházban és mehetek haza. Párommal megbeszéltük, hogy mivel neki nincs órája pénteken, így fel tud jönni és segít hazamenni.
