Címkearchívumok: segítség

Ájulásról, eszméletvesztésről csak röviden

Lelkileg ez a bejegyzés az idáig, ami nagyon nehezemre esik, hogy megírjam. Nem véletlen, hogy sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e ezekről, hisz felhozza bennem, ami megtörtént és teljesen átjár. Ennek a két szónak a leírása is szorongást kelt bennem, mert megrémít és felidézi az emlékeket, amikor is többször rosszul voltam. Nem bírom magamat túltenni ezen, annyira megviselt. Hiába teltek el az évek, ezeket viszem mindig magammal, menjek bárhova is. Sokszor elfog a félelem, a pánik, a „mi lesz, ha megint előfordul”? kérdés és „hogyan bírjam még ezt el majd a lelkem”? követi. Nem tudom elhinni, hogyan bírtam el ennyi rosszullétet. Hogy mi volt azaz erő, ami átsegített? Sose tudom meg, de nagyon elfáradtam, az tuti. Mindig is komolyabb és érettebb voltam a koromnál, de ezek tettek igazán érett felnőtté és szomorúvá. Sok fájdalom, nehézség, ami miatt kevés emberrel tudtam magamat megértetni, hisz senki nem tudta, hogy mi zajlik bennem valójában.

Elvesztettem az egyik legjobbnak hitt barátnőmet, mert a nehéz időkben nem volt ott mellettem és nem is tudott így rólam semmit. Persze, mikor nekem kellett neki támaszt nyújtani, akkor én szó nélkül megtettem. Akkor tért vissza az életembe, amikor én már más úton jártam és nem volt már közös témánk. Családon belül a legtöbb támaszt anyukámtól kaptam és páromtól. Ők ketten azok, akik láttak igazán mélyen engem azokban az időkben. Aki még sose élt át ilyet, annak nehéz ezt megértenie. Az ájulásnak vannak előjelei, míg az eszméletvesztés hirtelen jön és szó szerint se kép se hang. A rosszullétek nekem általában úgy jelentkeztek, hogy legyengültem teljesen és azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Volt, hogy hányingerrel, melegségérzettel kezdődött, majd a látótér és a hangok tompulásával folytatódott. Borzasztó félelem kerített hatalmába és nem tudtam mi történik velem, hogy hogy fogom ezt egyáltalán túlélni. Továbbra is úgy gondolom és érzem, hogy szükségem van segítségre ahhoz, hogy el tudjam ezt a traumát is engedni.

Nyolcadik és egyben utolsó nap

Itt már tudtam, hogy mehetek haza másnap, úgyhogy nagyon boldog voltam. Ami feltűnt nekem, hogy mindenkihez odament a gyógytornász csak hozzám nem. Na, én szépen elintéztem magamnak, odasétáltam a nővérekhez és kértem, hogy hozzám is jöjjön oda a gyógytornász.

Mivel a tartásom úgy nézett ki, mint a kérdőjel, meg fájt is a hátam, így ez érthető volt. Persze az a nővér, aki amúgy is mindig leszidott, akkor sem állta meg, hogy ne kössön belém. Beszólt, hogy minek intézkedek gyógytornász után. Elmondtam neki, hogy még ahhoz is odament, akinek csak mellműtéte volt. Nemsokára érkezett is a gyógytornász, aki egy fiatal lány volt és segítőkész. Megbeszéltem vele, azt mondta, hogy külön nem, de ha beállok egy idős néni mellé, akkor csinálhatom én is a gyakorlatokat.

Örültem, hisz akartam is, hogy jobban legyek. Elmondta, ha majd kiszedik a varratokat, akkor ki tudok egyenesedni és adott egy papírt, amiken a gyakorlatok voltak és ezeket otthon is folytatnom kellett. Megköszöntem, hogy segített, majd visszamentem a helyemre és vártam, hogy mikor jön majd anya. Az este már izgalomban telt, hogy már csak egy éjszaka a kórházban és mehetek haza. Párommal megbeszéltük, hogy mivel neki nincs órája pénteken, így fel tud jönni és segít hazamenni.