Őszintén az érzéseimről (pánik, szorongás, félelem, fóbia, kényszeres evés)

Nagyon nem érzem magamat jól a bőrömben már régóta. Először a fizikai tünetek végett, majd évekkel később jött ennek a lelki és mentális hozadéka. Nem értettem, hogy 2014-ben annyi minden ért, akkor miért nem jött ki? Emellett küzdöttem a nyelvtanulással, ami teljes kimerültséghez vezetett. Sok félelem, szorongás, elvárás, megfelelés. Sorban jöttek az éjszakai rosszullétek, boltban való tartózkodás félelme, sok ember közötti fóbia, tömegközlekedés kiiktatása. Főleg a buszra gondolok, ami zárt és eléggé szűk és levegőtlen. Nagy ritkán, ha vonatra ülök, akkor is párommal. Elvagyok keseredve, mert úgy érzem soha nem fog ez megoldódni. Egy kezemen megtudom számolni, hány ember az, aki őszintén tud erről a problémámról. A kényszeres evés alatt azt értem, hogy akkor is eszek, ha nem kellene, mert félek attól, hogy rosszul leszek. Úgy ahogy a múltban történt.

Szóval keresem magamat, mi történt, miért kapom még ezt is, hogy fiatal éveimet többnyire a szenvedéssel kell hogy megéljem? Így merült homályba szépen lassan a régi énem. Többször felvetődött bennem a következő kérdés. Talán pszichológushoz kellett volna fordulnom, hogy fel tudjam dolgozni a rosszulléteimet és hogy ne érjen ennyi trauma? Annak idején ez fel sem merült bennem sajnos, pedig sokkal jobb lett volna és nem jutottam volna ennyire mélyre. Mert innen mostmár nagyon nehéz kijönni, számomra elképzelhetetlen. Lehet, hogy erre már gyógyszert írnának fel a szakemberek, amitől félek, és még inkább hülyének érezném magamat, hogy „dilibogyókat” szedjek. Elnézést azoknak, akik szedik ezeket, de én tartok amúgy is minden gyógyszertől.

Úgyhogy keresem a kiutat és jól esne nagyon, ha találnék hasonló helyzetben lévő embereket.