A tapasztalataim!

Korábban már többször leírtam, hogy a rosszullétek kialakították bennem a félelmet és szorongást. Mivel nagyon sokáig senki sem foglalkozott( orvosokra gondolok) a problémámmal-sőt még mi sem tudtuk igazán mi lehet nálam a gond-így az evésbe menekültem.

Már akkor is ettem, ha nem voltam éhes, csak nehogy rosszullét jöjjön rám. Azt éreztem, hogy nem vagyok jól, viszont ezt másképp nem tudtam kezelni, csak úgy, hogy az étkezés nyugtatott meg. Tehát a biztonságérzetet kerestem, hogy ne legyen baj.

Magam sem tudtam, hogy ez abszolút nem normális, ha jön egy félelemérzet vagy egy „nem vagyok jól” érzet, hogy a táplálékban keresem a megnyugvást. Sajnos, még akkor nem tudtam, hogy lisztérzékeny vagyok, így az évek elteltével egyre éhesebb lettem és többet ettem. Na, de hiába ettem sokat és sűrűn, az étel nem szívódott fel és nem is híztam.

Mivel sokat szorongtam és mindig „vártam” a következő rosszullétet, így kialakult nálam a pánik. Féltem, hogy mások előtt rosszul fogok lenni, olyan mintha szégyellnem kellett volna magamat ezért. Családi eseményeken, iskolai órákon, rendezvényeken sem tudtam magamat felhőtlenül érezni, pont ezért.

Akadtak bőven stresszhelyzetek, melyeket szintén úgy kezeltem, hogy elkezdtem enni. Például vizsgák előtt képes voltam befalni 2 zsemlét, holott más semmit sem tudott enni. Na, én meg ezt nem tudtam elképzelni, hogy éhgyomorra „nyomjak le” egy vizsgát. A stresszt muszáj voltam levezetni az étkezésemben. Ha pedig orvosi vizsgálatokra került sor, akkor meg a folyadékba menekültem, vagyis sok vizet ittam, szintén a félelem miatt.

Szóval az évek alatt történtek ezt alakították ki bennem. Azt éreztem, hogy ennem kell és akkor majd biztos nem fogok elájulni. Teljesen hatalmába kerített ez az érzés és minél többször megtapasztaltam, annál jobban szorongtam. Mindig kellett, hogy legyen nálam valami ennivaló, így akkor tuti nem fog leesni a vércukorszintem. Ezt így bemagyaráztam magamnak, sőt el is képzeltem, ezáltal megnyugodtam.

Miután kiderült a problémám, akkor is folytattam tovább ezeket, mert traumát okozott. Olyan mintha emlékezett volna a szervezetem a korábban történt rosszullétekre és emiatt folytattam tovább az evésbe menekülést. Tanórák, különórák, városban való intézkedés közben vagy vásárlás előtt mindig gyorsan ételhez nyúltam. Utána már az édesítőszerre is rákattantam és minden „helyzet” előtt vettem be belőle. Később már az étcsokoládéra és a magokra voltam ráállva. Őszintén bevallom, hogy még a mai napig előfordulnak velem ilyenek. Viszont ez egy csapda is, mert nem az ételtől kellene várnom a nyugalmat és a biztonságot. Nem így kellene gondolnom az evésre, hanem úgy, hogy ez egy szükséglet és nem pedig olyan tényező, ami félelemhez vezet.

Ez az egész ami történt, mély nyomot hagyott bennem és meg kellene tanulnom kezelni a félelmeimet és elfogadnom, hogy nekem több idő kell ahhoz, hogy a lelkem is meggyógyuljon. Sokat szoktam gondolkodni ezen, hogy saját magamat kellene meggyógyítanom, hisz csak én érzem, hogy a lelkem mélyén mire is van igazán szükségem.

Végül, nagyon jól esne, ha találhatnék hasonló helyzetben lévő embereket és tudnék velük „beszélgetni” erről.